Szeptember 4. – Az előzmények

Alig egy évvel ezelőtt elvégezték rajta az egyik legsúlyosabb kardiológiai műtétet, amelyhez 27 fokosra kellett hűteni a testét. Háromszor intubálták, aminek következtében sérültek a hangszalagjai, így nehezére esik a beszéd, emblematikus göndör haja kiegyenesedett valamelyik gyógyszer mellékhatásaként. Egy darabig úgy tűnt, nem fogja tudni többé rendesen használni jobb kezét, aztán szerencsére minden rendbejött. Ő persze, a tőle megszokott módon nem dramatizálja túl a történteket: „A műtét után Schobert Norbival egy emeleten feküdtünk a klinikán. Ő azt mondta, álmodott műtétje alatt; énnekem, bevallom, semmiféle spirituális élményem nem volt, nem láttam fénylényeket vagy ilyesmit, csak a nagy sötétségre emlékszem, és hálás vagyok az orvosaimnak, hogy életben maradtam.” A lábadozás alatt A hallgatag asszony partitúráját tanulmányozta, hogy saját szájíze szerint húzhassa meg a hosszú darabot az idei bemutatóra. Az orvosi utasításokra fittyet hányva nem sokat pihen. „Holnap kezdem A hallgatag asszony próbáit, egyelőre csak zenekarral. Túlhajtom magam, mert a zongorázásról nem mondhat ok le, semmiféle egészségügyi megfontolás kedvéért.”

Szeptember 10. – A mű

„A zenekar tökéletesen tudja a darabot, már volt egy olyan próbánk, amelyen mindhárom felvonást eljátszottuk, megállás nélkül.” A hallgatag asszony vígopera, ám keletkezési körülményei korántsem vidámak. „Az operát 1935-ben mutatták be Drezdában. Librettóját – mely Strauss szerint a legjobb vígopera-szövegkönyv a Figaro házassága óta – Stefan Zweig írta, Ben Jonson Epicoene, avagy a hallgatag asszony című színműve alapján. Zweig verziójából kimaradt az eredetiben szereplő hermafrodita – a Harmadik Birodalomban még a kifejezés is, gondolom, Taigetosz- pozitívnak számított” – meséli Kocsis Zoltán. Strauss azonban hermafrodita nélkül is bőven adott okot operájával Hitleréknek egy kiadós tombolásra: a tiltás ellenére ugyanis a zeneszerző ragaszkodott ahhoz, hogy az ősbemutató plakátján és műsorfüzeteiben is feltüntessék a zsidó Stefan Zweig nevét. Az operát két előadás után betiltották. „Nézhetjük más szemszögből is: két napra a művészet győzött. Egyébként nem ez volt Strauss első veszélyes húzása, sőt mondhatni, állandóan pengeélen táncolt. Tudta, hogy a Birodalomnak nagyobb szüksége van rá, a kor nagy zeneszerzőjére, mint neki a Birodalomra.” Bár Strauss tulajdonképpen sosem politizált, volt, hogy Göbbels megrendelésére dolgozott, mint a japán császárság 2600 éves fennállásának tiszteletére írt ünnepi zenemű esetében. Ehhez képest Göbbelst többször is mitugrásznak nevezte nyilvánosan. Nem csoda, hogy amikor a Gestapo elfogta Strauss Zweignek írott levelét, amelyben finoman szólva is kifogásolható kijelentéseket tesz a rendszert illetően, betelt a pohár. „Felszólították, hogy mondjon le a Reichsmusikkammer elnöki tisztjéről, de még mindig könnyebben megúszta, mint mondjuk, Fritz Busch, aki egyetlen dolgot tehetett, amikor Göring felkérte a Birodalom főzeneigazgatói és első karmesteri posztjára. Azonnal külföldre menekült.” Stefan Zweig is emigrációra kényszerült: „1936-ban betiltották a könyveit, így előbb Londonban, majd a brazíliai Petropolisban telepedett le (immár angol állampolgárként). Ám sajnos sosem tudta feldolgozni a történteket, így feleségével, Charlotte Altmannnal közösen 1942. február 22-én öngyilkosságot követett el.”

Szeptember 27. – A hang

„Ma voltam elővizsgálaton a Szigony utcai fül-orrgégészeti klinikán – ez a regensburgi helyreállító műtéthez szükséges. Bár orvosilag romlott a helyzet, de sokat javult a beszédhangom. A zenekarral azonban még mindig nem tudok ordítozni. Ha papnak álltam volna, most vége lenne a karrieremnek” – ironizál Kocsis. Hallgatag karmester ide vagy oda, a nemes vállalkozásnak haladnia kell. „A zenekarral a próbák során arra jutottunk: ehhez a Strauss-operához képest mindent könnyebb játszani. Kimeríthetetlennek tűnik a gazdagság, ami bele van zsúfolva, kódolva, titkolva ebbe a remekműbe.”

Október 7. – A próba

„A negyedikre? A főzeneigazgató úrhoz?” – kérdezi a Nemzeti Filharmonikusok két zenésze, miközben beszállunk a liftbe a Művészetek Palotájában. „Egy kicsit ma lehet, hogy idegesebb lesz a szokásosnál” – néznek egymásra. Gondolom, a partitúra az elmúlt próbák alatt se lett könnyebb. Kocsis Zoltán nem tűnik idegesnek. Hogy hogyan kerülünk Strausstól Bartók Kékszakállújának partitúráján át ahhoz a kérdéshez, hogy mely valaha élt nagy zenészt vezényelte volna, ha lenne egy kívánsága, fogalmam sincs. „Egyértelműen Liszt Ferencet dirigálnám, Beethoven Esz-dúr zongoraversenyével. Irigylem Erkel Sándort, hogy megtehette, ráadásul magával Wagnerrel, mint üstdobossal. A zenekar timpanistája ugyanis lebetegedett, és Wagner ugrott be helyette. Nekem Wagner nélkül is nagy élmény lenne.” Innen már csak egy ugrás a következő kérdésem: mit főzne a híresen jó szakács Kocsis Zoltán, ha egy időgép segítségével ebédre invitálhatná Richard Strausst és Stefan Zweiget? „Tojásos lecsót kapnának, meg természetesen megkóstoltatnám velük az igazi gulyást. És megkérdezném Zweigtől, mégis mit evett Hofmannsthalon (Strauss kedvenc librettistája), amikor ő maga hasonlíthatatlanul nagyobb író volt.” Kocsis a dolgozószobájában elhelyezett monitoron látja, hogy a zenészek már a zenekari árokban várják, hogy elkezdődjön a próba második fele, indulunk. Anger Ferenc rendező az énekeseket igazgatja, a Szendrényi Éva tervezte gigantikus halcsontvázdíszletet épp most fújják fel. A Sir Morosust alakító Rúni Brattaberg aggodalmas arckifejezéssel közelít felénk, majd háromszoros pianissimóban elmagyarázza: „A szállodai szobámban olyan borzasztóan száraz a levegő, hogy az már a hangomat veszélyezteti. A személyzet azt ígérte, estére megoldják a problémát – de a mai próbán inkább csak suttognék, ha nem gond.” Kocsis Zoltán rezignáltan bólint: „Persze, hogy nem. Menjünk próbálni.”

Október 8. – A kilátások

„Sajnos járvány van, szerintem nagy összegű fogadásokat lehetne kötni arra, hogy ma melyik énekes fog beteget jelenteni. Én mindenesetre még mindig optimista vagyok” – nyugtatja magát is Kocsis Zoltán.

Október 10. – A végeredmény

„Összeállt minden, mint lovak a kánikulában” – üzeni Kocsis Zoltán a bemutató napján. A nyitány után (amiről ő azt mondta, hogy „ha Strauss csak ezt az egyet írta volna, akkor is helye lenne a legnagyobbak között”) felhangzó hangos nevetések és az első nyílt színi taps után kijelenthető: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége szereti A hallgatag asszonyt. Rúninak a párásítóval együtt a csodálatos hangja is megérkezett az előadásra, a színfalak mögött is mindig mosolygó Dietrich Henchsellel (Schneidebart borbély) hangos bravózás a jutalmuk. Virágeső, taps, mindenki a pazarul teljesítő Nemzeti Filharmonikusokat ünnepli. Joggal. Az előadás utáni fogadáson megkönnyebbülve koccintunk Kocsis Zoltánnal – amennyiben az izgalom és a szurkolás számít valamicskét, úgy én is tevékeny részese voltam a folyamatnak. Míg a szereposztást dicsérem, ő már valószínűleg azon gondolkodik, a második előadásra mit kell majd máshogy, szebben, jobban. Javíthatatlan javítgató: „Csak aki már fedezett fel egy évtizedekkel korábban készült felvételén rossz betanulásból származó hibát, tudhatja, hogy a tökéletesség illúzió, és mint ilyet, nem érdemes hajszolni. Van más, ami sokkal realisztikusabb és elérhetőbb. Két estére mindenesetre nálunk is a művészet győzött. Akárcsak az ősbemutatón.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!