Minden más… szóval, minden a régi – akár a film ars poeticájaként is értelmezhetjük az emberfeletti gyorsasággal megáldott szereplő, Higany élete elmúlt – az előző film óta „eltelt” – tíz évének összefoglalásául szolgáló szavait.
Így hát az amerikai szuperhősös képregénysorozatokból filmsorozatokká adaptált popkulturális remekművek rajongói föllélegezhetnek: hiába jön el az Apokalipszis, világu(n)k meg van mentve. Erre az X-MEN-franchise látványtermék gyártói a Marvelnél – köztük a sorozat nyitányát 2000-ben levezénylő, a forgatókönyvek körül bábáskodó, majd két éve a rendezői székbe is visszakapaszkodó Bryan Singer – nagyon odafigyeltek.
Ugyanakkor A Jedi visszatér ’83-as premierjéről kifelé tartva a Jennifer Lawrence alakította Raven/ Mystique jegyzi meg éppen – nem kevés, de ma már elég közhelyes öniróniával –: „a trilógiák harmadik része a leggyengébb”.
Ez a kijelentés is megállja a helyét az X-MEN második trilógiájának záró darabjára, nem árulnak tehát zsákbamacskát.
No, persze, a közvetlen előzményfilmekre, Az elsőkre vagy Az eljövendő múlt napjaira sem intellektuális kalandot keresve ült be az ember a moziba, hanem a felturbózott vizuális ingerért, az akciókért, a médium megannyi hatásvadász technológiai újításának lemeózásáért.
De míg talán a másfél dekáddal korábbi részekbe némi társadalomkritika is szorult pluszként, még ha úgy amerikai és túlzottan politikailag korrekt módon is, addig mára az új generáció a vásznon és előtte átvette a hatalmat, a prímet a mindennél gyorsabban pergő, számítógépes-videojátékos látvány-, egyben pusztításorgia dramaturgiája viszi.
A több ezer éves álmából felébredő, Fantomas gumimimikájával bíró mutáns istenség rendteremtő világégetése
ellen összefogó különleges képességű és lelkileg különlegesen esendő kismutánsok összecsapása forgatókönyvének nagyszerűsége mellett csupán a legelszántabb geek fanatikusok érvelhetnek. Ám még Michael Fassbender Magnetójának könnyes története sem menti meg azt a grandiózus katyvasz jelzős szerkezettől: az ókori Egyiptomtól a tudatátvitelen át a harci repülőig minden egybevág itt.
És bár az 1983-as eseménysor díszlettervezői, filmzene-komponistái igencsak nekidurálták magukat – a film legjobb jelenete az Eurythmics Sweet Dreams című dalára elkövetett Higany-féle mentőakció; míg a stílusosan a Metallica The Four Horsemenjére fémesedő mutáns képsorait szétdumálják – a korhű megjelenítésért, az egész képi zsonglőrködés épp olyan kétségbeejtő, mint a filmelőzetesek között videoinstallációként látni a Függetlenség napja folytatását. Az ötletgazda Stan Lee vagy a közönségkedvenc Farkas (Hugh Jackman) cameója sem több kikacsintásnál, az pedig, hogy végre megtudhatjuk, mitől kopaszodott meg Xavier professzor, azaz, hogyan alakul át James McAvoy Patrick Stewarttá, igazából eddig sem okozott álmatlan éjszakákat.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!