Vikidál: 'A legendaságból nem lehet megélni'

– Amikor kiderült, hogy Vikidál Gyula újra a Nyomorultakban játszik, sokakat meglepett, hogy egyáltalán még színpadra lép. Önt is meglepte, hogy szerepet kapott a darabban?

– Miért lepett volna meg? Már harminc éve játszom színházakban, a Madách Színházban 1991 óta kisebb-nagyobb szerepeket. Ennek a csodálatos műnek minden hangját ismerem, és nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy ismét bemutatják. Még inkább örültem, amikor megtudtam, hogy Szegeden lesz az új bemutató, hiszen számomra az 1987-es szegedi és az azt követő vígszínházi előadások hozták meg a művészi elismerést. Aztán meg a legendaságból nem lehet megélni. A színház az, amely nekem szép szerepeket és kenyérre valót ad. Ám egy bizonyos kor fölött tudomásul kell vennie mindenkinek, különösen annak, aki zenés darabokban játszik, hogy elfogytak a szerepek. Amikor 1987-ben Jean Valjeant énekeltem a Nyomorultakban, 39 éves voltam. Koromnál fogva már nem lehetek Jean Valjean, püspök igen. Miller Zoli, igen, ő lehet Valjean – az egyik a három közül –; ő most 41, az éppen ideális korban van hozzá.

– Szóval nem ciki a főszerep után egy mellékszerep?

– A püspök az, aki megváltoztatja a szabadult rab sorsát. Az ő emberi jósága, az emberbe vetett hite, bizalma indítja el Valjeant a változás útján, ezért bár rövid, de nagyon fontos szereplője a darabnak.

– Jelentkezett vagy hívták?

– Soha nem jártam meghallgatásokra. De most úgy gondoltam: ezt a püspököt boldogan eljátszanám, hát elmentem. És megkaptam. Szirtes Tamás úgy ítélte meg, alkalmas vagyok erre a szerepre. Egyébként ugyanezt énekelte a Nyomorultak filmben Colm Wilkinson, aki 1985-ben, Londonban az első és talán azóta is a legjobb Valjean volt.

– Hanggal bírni fogja?

– Viccel? Ez egy tökéletesen nekem való bariton szerep. A legmagasabb hangja E!

– Dohányzik még?

– Arra gondol, hogy húsz éve füstöltem, mint a gyárkémény?

– Óvatosabban fogalmaztam volna, de ha ön mondja…

– Másfél-két hangot mélyültem a nyolcvanas évekhez képest, azt hiszem, ez biológiailag normális. Többször leszoktam már az elmúlt évtizedekben, de a stresszes időszakokban mindig visszaszoktam. Ma már legfeljebb egy-két szálat szívok, néha azt sem.

– A szegedi bemutató nyáron lesz, a darabot pedig csak jövőre hozzák be a Madáchba. Addig mit csinál?

– Egy felvidéki magyar zenekar gitárosa írt egy rockoperát, a címe, Vazul vére. Ebben játszom az öreg István királyt.

– Hogy lesz az egykori Koppányból István?

– Mindig érdekelt a magyarságnak az a korszaka, a dilemmák a kereszténység felvételét megtagadó magyarok és az akkori Európát megtestesítő hittérítők küzdelme. Finoman fogalmazva: a kereszténység sem volt minden esetben jótékonysági egylet. A Vazul vére erről az időszakról mesél, elég kemény kis mű. A darab világa talán leginkább Alföldi Robi István felfogásához hasonlít.

– Mindez Csepelen, a Munkásotthonban?

– Ennek is örülünk, hogy ott kaptunk helyet. Ez alacsony költségvetésű darab: kilenc énekes szereplő, tánckar, mely egyben a kórus is, a zene félplayback, a színpadon mindössze egy hatalmas trónszék lesz, a díszlet nagy részét háttérvetítéssel oldják meg, gyönyörű képekkel. Láttam felvételeket, szerintem fantasztikusan fog kinézni.

– Szóval egy kis szerep nyáron és az öreg István Csepelen. Ennyi?

– Van egy zenekar, a Mobilmánia. Vendégeként nyolc-tíz fellépésem van egy évben, ahogy a színházi elfoglaltságom engedi. Ezenkívül szóló fellépések, ha hívnak.

– És hívják?

– Télen sajnos nagyon ritkán. Talán, mert nem vagyok alkalmas a báli csinnadrattákra. Nyári időszakban sokkal sűrűbben, a falu- és városnapokon szívesen látnak engem is. Van egy szólóműsorom, benne az ötven év alatt énekelt dalok és a színházi szerepeim nótái.

– Prózát nem játszik?

– Nemigen. Utoljára Békéscsabán játszottam a Rab ember fiaiban Apaffy Mihályt, de ennek már öt éve.

– Nyugdíjas?

– Bizony! És hála a folyamatos évi emeléseknek, a nyugdíjam elérte a 67 ezer forintot.

– Ebből meg lehet élni?

– Meg lehet?

– Néhány évvel ezelőtt az a hír járta, hogy nagyon nehezen él. Még egy lista is keringett a neten azokról a tárgyakról, amelyektől szeretett volna megválni, hogy pénzhez jusson.

– Nehéz idők voltak, de erről nem szeretnék sokat beszélni. Elég baj az, hogy a bizalmas barátaiddal közölsz valamit, aztán azzal szembesülsz, hogy egyikük zokszó nélkül kiárusít a bulvársajtónak.

– Jó, ne beszéljünk erről sokat, de azt megkérdezhetem, hogyan lehetséges az, hogy egy jól menő zenész egyik napról a másikra tönkremegy?

– A művészek többsége ma vállalkozó. Nekem is van egy művészeti bt.-m. Ebben akkor is kell a járulékokat és adókat fizetni, ha nincs fellépés, se előadás, azaz nincs bevétel. Abban az időszakban, amiről szó van, egyszerűen kevesebbet kerestem, mint amennyi fizetnivalóm volt. Semmi különös nincs ebben, nagyon sokan vagyunk hasonló helyzetben. Csak hát hatvankét éves lettem, és a koromhoz nagyon nehéz lett újabb szerepeket találni. Igaz, szégyelltem is magam, utánajárni, ajánlkozni. Én még abban az időben lettem musicalszínész, amikor nem létezett casting, a rendezők ajánlották fel a szerepet a színésznek. Ilyen idősen már nehéz megszokni a megalázó versenyzést.

– Talpra állt?

– Majdnem. A téli időszak most is roppant nehéz, de volt valaki, aki segített. És fontos, hogy Judit, a feleségem végig mellettem állt.

– Abban, hogy kevesebb lehetőséghez jutott szerepe volt a 2004-ben kipattant, úgymond botránynak?

– Életemnek ezt a szakaszát lezártam, erről nem szeretnék beszélni. Akitől kellett, bocsánatot kértem.

– Saját honlapján azt írja: „konzervatív gondolkodású, nemzeti érzelmű, hazáját, és hazája történelmét szerető, egyszerű embernek tartom magam”. Így írja le magát egy őszinte, kőkemény rocker?

– Ön szerint úgy nézek ki, mint egy kőkemény rocker? De igen, szeretem a hazámat. És mondjuk úgy: a szélsőségeket sem az egyik, sem a másik oldalról nem tudom megérteni. Inkább szeretem megbeszélni a dolgokat. Ha ezt liberalizmusnak hívják, akkor nyugodtan írja le, hogy liberális is vagyok. Az értelmetlen csapkodással, gyűlölködéssel nem tudok mit kezdeni.

– Vannak szerepálmai?

– Hatvanhét évesen? Nincsenek. Mindennek örülök, ami eltalál.

– Ahogy a kezét látom, mostanában inkább a nehéz fizikai munka találja el.

– Ja, erre gondol! (Repedezett tenyerét mutatja.) Tegnap szétporszívóztam a házat. De egy ház körül amúgy is mindig van mit tenni, nem szeretek egy helyben ülni.

– Mindig ilyen volt?

– Igen, azt hiszem, ezt drága jó édesapámtól örököltem. Kovács volt. Tüdőrákkal harcolt. Már alig élt, de fogta a kis műanyag csöbölyőjét meg az infúzióját, és kiment a műhelybe kopácsolni egy kicsit. Nem bírt nyugton maradni. Színpadra fordítva: aki ebben a világban nő fel vagy itt találja meg a boldogságát, az nem tud meglenni nélküle. Bodor Tibi bácsi, akivel a Hegedűsben játszottunk (Hegedűs a háztetőn, Madách Színház, bemutató: 1996 – a szerk.), már hatkor bent ült a büfében, beöltözve. Pedig csak nyolckor volt jelenése, néhány mondat. De egyetlen napot sem mulasztott. Az utolsó időkben már járni is alig tudott, a lánya kísérte el minden este. Onnan tudtuk meg, hogy meghalt, hogy nem jött be többé. Vagy ugyanebben a darabban Juhász Jaci (Juhász Jácint – a szerk.). A koldust játszotta, egyetlen mondat. Már nagyon beteg volt, de egyetlen előadást sem hagyott ki.

– Ön is így szeretné befejezni majd egyszer?

– Azt hiszem, hasonlóképpen fogom végezni. Vagyis remélem. Szebbet el sem tudok képzelni, ha az ember az utolsó pillanatig azt csinálja, amit szeret.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!