Egy faun alkonya
Grecsó Zoltán ambiciózus koncepciót ígér a maga idejében botrányos, utóbb a modern tánc eredőjének tartott Egy faun délutánja balettelőadás és a derékba tört pályafutásából az őrületbe menekülő Vaclav Nyizsinszkij életútjának egymásra rímeltetésével. Különösen, mivel „a táncosok királyának” szeretője és mentora, Szergej Gyagilev szerepét egy nőre osztotta. De már Valencia James és Rusu Andor első találkozása után a koreográfia elemelkedik a narratív párhuzamok szintjéről. Már nem a Faun és a Nimfa, sem Nyizsinszkij és Gyagilev történetét meséli, hanem az emberi kapcsolatok természetéről mond valami önmagán túlmutatót.
James fenségesen narcisztikus, saját testében Debussy dallamaira gyönyörködő szólóival éles kontrasztot képeznek Rusu szándékoltan esetlen mozdulatai, melyeket eleinte zene sem kísér. Egyértelmű, melyikük a fénylő égitest, és ki az, aki még hálás is azért, hogy előbbi épp rá veti sugarait. Ismerve Nyizsinszkij tragikus sorsát, teljesen váratlanul ért, hogy még meg is nevettettek. De épp ez a csepp komikum segített, hogy emberibbnek érezzük a karaktereket, és még a legsötétebb pillanataikban is próbáljuk megérteni, vagy legalább nem zsigerből elítélni őket.
A párkapcsolatok ritkán egyenrangúak, általában már a legelején eldől, ki követel több hatalmat és ki éri be kevesebbel. Látjuk, hogy az önmagát alárendelőnek éppúgy szüksége van a dominánsra, mint fordítva, hiszen az irányítottság mindennemű felelősség alól is felszabadít – ahogy Rusu is gondolkodás nélkül fogadja el a füldugót, a szemkötőt, majd a szájába tömött kendőt. Talán kissé leegyszerűsített, de egyértelmű metaforái ezek a szerelmes feltétlen bizalmának (vagy a társfüggő önfeladásának). A kísértés, hogy a másik visszaéljen a helyzettel, óriási, és számos pszichológiai kísérlet bizonyítja, minél inkább megérezzük a hatalmunkat mások fölött, annál gátlástalanabbá válunk. Ahogy az előadás egyre feljebb teszi a tétet, és eldurvulnak a megalázási rituálék, a torkunkra fagy a nevetés.
A két, lírai mozgásnyelvében és lényében is elbűvölő táncos nem csak egymás megérintésével, de a köztük lévő távolság dinamikájával is érzelmi amplitúdókat rajzol. A percek mintha éveket sűrítenének, úgy látjuk egymásra rakódni a rétegeket, ahogy a vattacukor szálaiból felhő képződik. Ha nem tudnák, mi történt végül Nyizsinszkijjel, akkor is elkerülhetetlennek éreznénk az összeroppanást.
Ésszerű magyarázatot aligha találnánk, inkább a tudatalatti szinteken működő, gyakran sérült mintákban lehet a válasz, miért volt e két embernek mégis szüksége egymásra. Nincs erőltetett tanulság, sem pálcatörés, a megalázó, durva szerelem mégis lenyomatot hagy a lélekben, akár a test a memóriahabos matracban.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!