...a frissen megjelent Veszett paradicsom című novelláskötet szerzőjét.
– Könnyebb szókimondóan bemutatni a bűnöket/élvezeteket, mintsem virágnyelven?
– A prózai stílusomból eléggé kilógna, ha egy szeretkezés virágnyelven szólna. Rabelais adhat olyan tanácsot, hogy „pisztolyodat folyton használd és minden tárt vagy zárt ablakon belőj vele. Ha szünetet tartasz, elvesztél, s úgy jársz, mint a dajkák, kik abbahagyják a szoptatást, mitől tejük elapad. Így apad el a te tejed is, ha nem gyakorlatoztatod farkadat és csak vizelésre lesz alkalmas.” Szép Ernőnél viszont egy tisztáson lezajlott légyott így hangzik: „Minek is beszélnének, ez a lány meg ez a fiú, a feketerigó meg a cinke gyönyörű rádiózenét adnak nekik; így várják meg, míg besötétedik, akkor összeborulnak majd, összeadják a szájukat.” Mindkettő kedves szerzőm, miközben a erotikát egészen másképpen oldják meg, saját írói világukhoz méltón.
– Ínyencként áll elő az egyik novellában Petőfi. Van történeti alapja a bőségvágyának?
– Petőfi ebben a novellában éhes, de amúgy sem tartozik az irodalmi ínyencek sorába, a csárdák költője még borissza sem volt, bár remek bordalokat írt. Voltak ugyan kísérletek arra, hogy a népi ételek prófétájává tegyék, de a levelekből, emlékiratokból, naplókból mindössze annyit sikerült kibányászni, hogy szerette a túrós csuszát, a gulyást, a rostélyost és a paprikás csirkét, a tejfölös tormát meg utálta.
– Gasztrokulturális tájékozottsága elképesztő, mégsem megy a novellák rovására, hogy találja meg az egyensúlyt?
– Nehezen. A két énem, vagyis a gasztronómia történetével foglalkozó újságíró és a szépíró gyakran összekeveredik. És nem az a baj, ha egy étteremkritikában esetleg „költői magasságokba emelkedem”, hanem az, ha egy novellát túlságosan telepakolok kulináriával. Szerencsére a szerkesztő kihúzza a többletet.
– Irodalmi elődei közül kinek a főztjét kóstolná meg a legszívesebben?
– Jókai, Mikszáth, Krúdy – sokat írtak gasztronómiáról, ám egyik sem főzött. Az öreg Arany János ugyan „főzögetett”, mert sajnálta a pénzt vendéglőre, Bródy Sándor pedig bográcsban készítette a saját sáfrányos gulyását. De legszívesebben a szegedi Rézi néni (Doleskó Teréz) főztjéből ennék, akinek 1876-ban jelent meg a szakácskönyve és a rengeteg (franciából és németből) lopott receptes kötet után ez az első (nagy részben) eredetinek tekinthető magyar (alföldi) szakácskönyv. Egyébként a szegedi piaristák szakácsnője volt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
