Nézésbe sűrített tapasztalat – interjú Csákányi Eszterrel

– Most is új bemutatóra készül – mit próbál éppen?

– A PanoDráma Társulat legújabb, még alakulófélben lévő előadásában játszom, az a címe, hogy 174/B – Az igazság szolgái. Egyfajta dokumentum-színházi produkció lesz, november 22-én mutatjuk be a Trafóban. A Btk. gyűlölet-bűncselekményekre kidolgozott 174/B paragrafusát követi az első törvényjavaslattól a vele való visszaélésig. A kutatómunka végső fázisában vagyunk, mostanra dőlt el, hogy egyetlen konkrét történetet, egy sajóbábonyi roma gárdista esetet fogunk bemutatni vallomások, tárgyalási jegyzőkönyvek és a helyiekkel, illetve a vádlottakkal készített riportok alapján. Nagyon speciális dolog ez. A kisebbségek védelmére szolgáló passzust Magyarországon talán egyedülálló módon ellenük fordítja a jog. Ráadásul a magyar bíróságon egyetlen bíró mond ítéletet, ennél talán igazságosabb, ugyanakkor feltehetően sokkal nehezebb is, amikor egy 12 fős esküdtszéknek kell döntenie. Épp ezért a darab végén 12 civil esküdt fogja megvitatni a látottakat. Nyilvánvalóan nagy rizikó, ugyanakkor izgalmas és szerintem nagyon fontos is.

– Mármint beszélni ilyen és efféle, a társadalmat mostanság megosztó és felkavaró esetekről? Fontos véleményt mondani? Megnyilvánulni?

– Azt gondolom, hogy egy közéleti embernek bizonyos kor után vállalni kell sok mindent, legfőképp a gondolatait.
– Erről szól az is, hogy Kulka János mellett ön lett a Milla-rendezvények kvázi „háziasszonya”?
– Szerintem a mi pályánkhoz hozzátartozik annak a felelőssége, hogy nyíltan vállalom, amit a világról gondolok. És akkor nyugodtan fekszem le. Valószínű, a szüleimtől jön ez a nagyon erős tartás.

– Azonnal elfogadta a felkérést?

– Én igen, de úgy tudom, előttem voltak jó néhányan, akik visszamondták. Félnek az emberek. Pedig a félelem nagyon rossz tanácsadó. Számomra az a legfontosabb, hogy egyre többen nyíljanak meg, és vállalják a véleményüket, gondolataikat. Úgy érzem, mert ezt akarom érezni, hogy jó úton haladunk, hogy valami változik – fantasztikus lenézni a tömegre, és látni az érzékeny, nyílt tekinteteket. Ascher Tamás mondta egyszer, hogy „Eszter, te mindig olyan arcokra vágysz a nézőtéren, akik értenek téged”. Igen, én értelmes tekintetekre vágyom. Összetartozásra. Bizalomra. Ezért szeretem például a Pozsonyi Pikniket is. Ott csupa olyan emberrel lehetek együtt, aki pozitív, reménykedik, bízik, hisz. Nem adja fel az életet. Vannak olyan filmrendezők, akik úgy nézik a nyers jeleneteket, hogy letekerik a hangot, s csak a képet figyelik. Ha a televízióban ilyen együttléteket látok, és leveszem a hangot, akkor eltölt a bizalom, más ügyekből kifolyólag viszont ugyanez a játék megijeszt. Nem olyan komplikált dolog ez. Az ember oda akar tartozni, ahol jól érzi magát.

– Nem könnyű manapság „jól érezni” magunkat. Valahogy minden olyan nehéz. Érzi ezt a nehézséget a szakmai életében is?

– Ott érzem igazán. Ugye én szabadúszó (is) vagyok, nagyon sokat dolgozom független társulatokkal, és ami most ott folyik, az valami egészen kriminális. Ha nem lennének okosak, és nem vigyáznának arra, hogy legyen valami kis tartalékuk, nem tudnának működni. Van velük szemben valami borzalmas, számomra teljesen érthetetlen ellenállás a döntéshozókban – olyan társulatokat támadnak, akik nagyon jó előadásokat hoznak létre. Arról nem beszélve, hogy akár a Pintér Béla, akár a Szputnyik Hajózási Társaság járják a világot és viszik külföldre a magyar kultúrát. Az, hogy zárolták a független társulatok számára megszavazott, amúgy is csekély támogatást, egész egyszerűen ellehetetleníti őket. Persze, a kőszínházaknak sem sokkal jobb a helyzete. Jelmezre sincs pénz, még a Nemzetiben se. Mindenki csűri-csavarja valahogy, mutatnak be előadásokat, de egyre több a kommersz. Szerencsére azért vannak színházak, akik nem hódolnak be a műsorpolitikának.

– Például a függetlenek. Szeptemberben mutatta be a Szkéné a Pintér Béla Társulat 42. hét című darabját, amelyben egy szülész-nőgyógyászt alakít. Hasonló élmény velük játszani, mint anno a Krétakörben volt?

– Ugyanolyan elvakult fiatalok. Kamikázék. Én ezt nagyon szeretem. Egy csomó mindent újraélek velük. Mert ugyanúgy élik meg ők is a fiatalságukat, annak az őrületeit, végleteit, a kíméletlenségét, ahogyan annak idején mi is tettük. Meggyőződésem, hogy az ember attól marad fiatal, hogy fiatalok közt dolgozik. Nem így terveztem, azt hittem, hogy a Katonából fogok nyugdíjba menni, de aztán valahogy így alakult a sorsom. Amikor Schilling Árpáddal és a Krétakörrel megismerkedtem, beindult bennem valami, ami lázassá tett. Ezt kerestem, ezt a frissességet. Mindig is az újszerűség érdekelt, amit a fiataloktól tanultam meg. Abból, ahogy gondolkodnak, ahogy megoldanak egy-egy feladatot

– A 42. hét című darab Imolája hogyan újul meg?

– Ez egyfajta női szenvedéstörténet. Mindarról szól, amit a fogantatástól a születésig tartó 42 hét alatt egy nő átél. Ez önmagában még nem újdonság, attól lesz katartikus, hogy a néző szeme előtt történik meg a színház. Én már a Katonában is erre törekedtem. A jó színháznak az a lényege, hogy a néző az előadás során szemtanújává válik egy élő történetnek. Ezt persze segíti a fizikai közelség is, hogy nincs színpad, hogy az emberek a lábam előtt ülnek. Eleinte nehéz volt, de a Krétakörben már hozzászoktam. A sötét nézőtérhez képest nagyon zavaró tud lenni, amikor bejön a néző, és látom a szemét. Most már van rá technikám, hogy csak akkor nézzem őket, ha akarom. Nagyon szembe nézni csak bizonyos pillanatokban lehet.

– A HBO új sorozatában, a Terápiában igen gyakran kell Mácsai Pál és a néző szemébe néznie…

– Számomra a Terápia volt a világ egyik legnehezebb, ugyanakkor leggyönyörűbb munka. Amikor álló napon át premier plánban vesznek a kamerák, több beállásban, és közben semmi más dolgom nincs, mint hogy üljek és nézzek, az nem könnyű. Ebben a nézésben benne van az összes létező színészi tapasztalatom.

– Egy pszichológusszerep megformálásához kell némi affinitás a pszichológiához, vagy elég a szakmai profizmus?

– Nyilvánvaló, hogy kell, de szerintem a két szakma rettentően hasonlít egymáshoz. Mindkettőnek az empátia és a másikra való odafigyelés az alapja. Vagy egy másik dolog: én szeretem felfedezni a szerepeimben a titkokat. Valamit, amit sokáig magamban hordozhatok, ami nem derül ki azonnal, csak a megfelelő pillanatban. Ilyen a pszichológus is. Csak az látszódhat az arcán, aminek látszania szabad. Bár már kaptam gratulációkat pszichológusoktól, azért azt hiszem, e tekintetben támadható vagyok. Az én arcomon más is látszik. Persze, a mi viszonyunk Mácsai Palival azért más, mint egy szokványos terapeuta-paciens viszony.

– Az életben is?

– Nagyon érdekes, de pont ilyen a viszonyunk. Ritkán találkoztunk, de akkor épp olyan odafigyeléssel és kíváncsisággal fordultunk egymás felé, mint a sorozatbeli Ágnes és András.

– Korábban azt nyilatkozta valahol, hogy a Terápia visszaadta a filmezésbe vetett hitét. Elveszett?

– Nem akartam én, hogy elvesszem, csak hát nem hívtak. Tíz évvel ezelőtt még Oscar-díjról álmodoztam. Halálosan komolyan hittem benne, hogy egyszer valami olyat fogok csinálni, amit Oscarral jutalmaznak. Külföldi kategóriában. Aztán ez az álom lassan elkezdett szertefoszlani, és csak most kezd újjáéledni. Nem kifejezetten a Terápiának köszönhetően, de a forgatás, az Enyedi Ildikóval való munka élménye sokat számított.

– Nézi is a sorozatot?

– Persze. És nagyon szeretem. Az elején voltak kétségeim, hogy bírja-e majd a magyar néző, amint két ember ül egymással szemben és beszélget, de úgy tűnik, kíváncsiak rá. Végül is, sorsokat látnak, amelyekben így vagy úgy szinte mindenki magára ismer. Az benne a legjobb, hogy amikor már azt hisszük, tudjuk, miről van szó, megcsavarodik az egész, és teljesen más irányt vesz. Egyébként ez a forgatás és maga a sorozat is ugyanazt a jelenlét-élményt adta, amiről az elején beszéltünk.

– Mármint, hogy bármit is tesz, bárhol is van az ember, „legyen jelen”!

– Vegyen részt az élet minden szintjén. Passzívak az emberek. Ha ez megváltozna, sok minden megváltozna. Tudom, hogy nagyon nehéz most, de nem lehet, hogy mindent a pénz motiváljon. Anyám annak idején azt mondta nekem, hogy „legyen mindig egy fehér inged”! Van fehér ingem, és tényleg jobban érzem magam, ha fölveszem. Bort sem iszunk vizes pohárból, és a vajat is kitesszük a vajtartóba. Ez nem pénzkérdés. Azt hiszem, már az iskolában tanítani kellene jól élni az életet. Hogy mit tud tenni egy fehér ing!

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!