Néző legyen a székében, aki a feliratot követni tudja, bár a gegek is „ülnek” a szédítően sebes vígjátékban. Ahány szereplő, annyi kis történet: egy statisztát leütnek egy kamerával, újat hívnak a helyére, neki közben felgyújtja a lakását a gigantikus feszületbe kapaszkodó, szenilis mamája, és ha még nem lenne elég idegbajos, rástartol a dögös statisztanő is, akinek minden eddigi udvarlóját legalább súlyos baleset érte.

A korosabb sztár, „a spanyol Julio Iglesias” és a fiatal, kigyúrt tiniidol cicaharcolnak az első fellépő kivételezett helyéért, miközben a stúdió előtt utcai zavargások zajlanak és többen is merényletet terveznek ellenük. A műsorvezetők, a felpumpált szőkenő és a körszakállas gigerli bármikor készek egymást megtépni, miközben arról álmodoznak, hogy valóságshow-t vezethessenek. A tapsmester kétpercenként beleüvölt a megafonba, hogy tessék ünnepelni, majd az Állj!-nál mindenki kissé zavarban bámulja egymást az önkéntelenül mámoros csókok miatt.

A szürreális, harsány, villogó és szédült tévéfelvételhez képest a legnagyobb kontraszt az unott képpel láncdohányzó stáb, akik közt Almodóvar több kedvenc színészét (Blanca Suárez, Carmen Machi, Carlos Areces) felfedezhetjük.

De feltűnik Santiago Segura (Torrente) is egy kellően őrült karakterben – jutalomjáték a színészeknek a film, még ha nem is kell leénekelni a csillagokat, csak a fejüket kapkodni a kameradaruk, zuhanó reflektorok és eltévedt golyók elől. Bár helyükön vannak az arányok, azok fogják legjobban élvezni a filmet, akik szeretik a túlcsorduló, túlfűtött, szürreális spanyol humort és nyáron is szívesen szilvesztereznek.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!