Csákányi Eszter pici korától tudta, hogy felmenője színész, ezért nem egy normális apa. Nem járt például szülői értekezletekre. Emiatt az iskolában rossz szemmel néztek rá, pedig az édesanya és a nagymama is rendszeresen eljárt rájuk. Kellemetlen volt, hogy a suliban úgy gondolták, a nagy művész direkt nem megy be. A hölgyek kirándultak a két lánnyal, Csákányi Lászlónak erre sem volt ideje. Amikor volt, akkor viszont nevettek, játszottak és ezzel sok mindent kompenzálódott. Eszter már kicsi korától színész akart lenni, szeretett szerepelni. Négyévesen egy buliban már kipattant a placcra és énekelt a cigánnyal. Közben a színész rengeteget dolgozott, tv-játékokban szerepelt, rendszeresen szinkronizált, temérdek rádiós munkája is volt. Amikor hazament, általában lefeküdt, pihent. A legbelső szoba volt a szülőké, hogy kevésbé lehessen zavarni a megfáradt apát, de a gyerekek amúgy is tudták, ha hazajön, csendnek kell lenni. Csákányi László nem tanítgatta a szakmára lányát, ugyanakkor látva, hogy a lánya ezt a pályát akarja mindenáron, érezte, hogy ő ebbe már nem tud beleszólni. Azt, hogy Eszter a kaposvári színházhoz szegődik, csak akkor tudta meg, amikor a szerződést elküldték. Fogta a papírt, kérdezte, hogy „ez mi?”, de aztán rájött, hogy nincs mese, felnőtt lett a lánya, és azt is látta, hogy a kaposvári tehetséges csapat.

Básti Juli, ha nagyon bámulták őket édesapja, Básti Lajos miatt – utcán, étteremben – zavarba jött, legszívesebben elbújt volna. De amikor a színházban látta a nagy sikert, hogy tapsoltak neki, jó érzéssel töltötte el. Édesapja nem tudta, hogy felvételizik a főiskolára, édesanyja, Zolnay Zsuzsa, aki a Nemzeti Színház örökös tagja, viszont igen. De Básti tiltotta a színészettől, Juli azonban nem tudta elképzelni, hogy mást csináljon. Amikor már bent volt a főiskolán, és sok ember azt mondta neki, vagy éppen a háta mögött, hogy „azért vettek föl, mert a te apád színész”, akkor érezte igazán, hogy ezért a pályáért duplán meg kell küzdenie. (Gondolkozott azon is, hogy biológus, netán pszichológus legyen – vagy erdész, dramaturg, rendező.) Szenvedélyesen figyelt minden színházi előadást, tévéfilmet. Ez jobban lekötötte, mint bármi.

Amikor Sztankay Orsolya iskolába ment, több olyan sorozat is futott, amiben édesapja, Sztankay István játszott. Ezért gyakran összesúgtak a háta mögött a gyerekek, hogy ő annak a bácsinak a lánya, akit a tévében láttak. Ettől kicsit furcsán érezte magát, de aztán ez is elmúlt. Amikor felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, újra előjött a rossz érzés, hogy netán azért – vagy éppen azért nem – fogják felvenni, mert az édesapja az, aki. Végül csak harmadszorra sikerült a felvételi, úgy gondolja, először nem is volt jó. Azon vívódott, hogy „jaj, istenem, mit hisznek szegény apámról, hogy van egy ilyen lánya, borzasztó.” Amikor harmadszorra nekifutott a felvételinek, gyanította, hogy már jó, amit csinál, és kicsit megnyugodott. Az első alkalommal az édesapja még nem tudta, hogy jelentkezett. Kerényi Imre indított osztályt, aki felhívta őt, hogy hallja, jön felvételizni a lánya. Sztankay István pedig nem értette, hogy „micsoda, hova megy?”, mert abban az időben Orsolya mellesleg a jogi egyetemre járt. A papa teljesen kikészült, hogy a lánya nem szólt neki. A válasz úgy hangzott, hogy meg akarta lepni, a viszontválasz pedig úgy, hogy ez sikerült. Sztankay István kicsit örült, amikor Orsolyát nem vette föl Kerényi, a második nekirugaszkodásnál nem örült, mert látta, hogy mennyire szomorú, a harmadik nekiveselkedésnél pedig már nagyon izgult. És persze örült, hogy a lányának sikerült Benedek Miklós osztályába bekerülnie. Már játszottak is együtt a Karinthy Színházban, és eljárnak egymás premierjeire.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!