Benyit az öltözőbe

– Úgy próbálják A varázshegyet a január 27-i bemutatóra, hogy nem tudják február 1-jétől mi lesz, ha Dörner György igazgatja a színházat. Munka közben erről nyilván sikerül elfelejtkezni, de gondolom, megint és megint előjön a bizonytalanságérzés.

– Folyamatosan előjön és folyamatosan takarásba kerül, az ember azt érzi, hogy lebeg a légüres térben. A bizonytalanságnak az az abszurditása, ami megérint bennünket, felül- és alulmúlhatatlan.

– Sok igazgatója volt ebben az épületben…

– Igazgatóm volt itt Kazán István, Nyilassy Judit, Keleti István, Meczner János, Székely Gábor, Márta István, ez hat, „a hetedik te magad légy”.

– Színésznőként indult a pályája.

– Játszottam az Arany János Színházban, a Rock Színházban, a Népszínházban, de úgy döntöttem, nem csinálom tovább, mert nagyon kiszolgáltatott az ember, borzasztóan sokan vagyunk, és nem is dolgozhattam színészként jó rendezőkkel. Jól döntöttem, mert Szőke István, Verebes István, Gárdos Péter mellett asszisztens­kedhettem, aztán ügyelő lettem.

– Az ügyeléshez hihetetlen empátia kell…

– És a színész tisztelete, szeretete, hiszen ő minden előadáson az idegrendszerét viszi be a színpadra. Ezenkívül tapintatra, titoktartásra is szükség van, de mélyen tudok hallgatni. És persze humor is kell. Fontos, hogy mindenkivel személyes legyen a kapcsolat. Különböző szertartásaink alakultak ki a színészekkel. Koós Olgát például a Vérnász alatt a színfalak mögött, a sötétben, mindig kinyújtott kézzel vártam, és ő tudta, hol van a kezem. Amikor odaért, megszorítottuk egymás kezét. Bánsági Ildikónak – amikor A fösvényben kijön a nagymonológja után – rendszeresen kezet csókolok. Nem kiválasztottakkal vannak ezek a szertartások, hanem tényleg mindenkivel. Ha például egy fiatal színésznő nagyon izgul a premieren, úgy érzem, muszáj odamennem hozzá, és elmesélni a következő történetet. Jászai Mari áll a takarásban. Ott áll mellette egy fiatal színész. Jászai empatikusan megkérdezi tőle, hogy „fiatalember, izgul?” Mire azt mondja: „nem”. Erre Jászai: „nem is lesz magából színész”. Ebből, akinek elmondom, érzi, nem kell magát túlizgulnia, csak amennyire feltétlenül szükséges.

– Lényegében ön az előadás kapitánya.

– Én vagyok a „karmestere”, ami apám foglalkozása volt. Rovó Andrásnak hívták. Volt asztalos- szakmája is, meg kiválóan festett, ezen a területen megpróbálok a nyomdokaiba lépni. Szőlőt is nemesített, és lányokból fúvós zenekart alapított, Ausztriába jártak át sramlizenét játszani.

– Ha ügyel, hányra jár be?

– Este hatkor legkésőbb bent vagyok. Fél hétkor pedig elindulok, és megnézem, ki nincs itt. Benyitok valamennyi öltözőbe. Az nem elég, ha a többiek azt mondják, hogy X. Y. itt van, már látták. X. Y. akkor van itt, ha már én is láttam.

– És ha elfelejt bejönni a színész?

– Ez egyszer fordult elő a pályafutásom alatt. Akkora fegyelmit kaptam, mint ide Lacháza. Azzal kell óvatosnak lenni, aki mindig itt van már este hatkor, ő, ha fél hétkor, amikor kötelező bent lenni, még nem jött meg, akkor tutira elírta az előadás idejét. Ilyen is volt már. De az előbbi esetben beugrasztottam az előadásba egy másik kollégát, aki véletlenül épp az épületben volt. Meg­mentettem az előadást. Mégis fegyelmit kaptam, mert nem vettem észre, hogy nincs itt egy színész.

– Fáradhatatlanul fest is?

– Igen. Lefestettem például Takács Katit meg Bánsági Ildikót. Komoly küzdelmet vívok azzal, akit éppen festek. Megesik, hogy hajnali ötig sem tudok elaludni. Meg kell fogalmaznom, hogy ki is ő. Takács Katinál például az a minimum, hogy lángoljon a haja. Bánságinak pedig ragyognia kell. Katinak ajándékoztam a képet, de szinte fájt, hogy nem volt otthon. Korábban mindennap megnéztem, javítgattam.

– Időnként játszik is, legutóbb egy cselédet alakított.

– Radoslav Milenkovic jött hozzánk rendezni a Viktor, avagy a gyermekuralom című darabot. Ebben van egy kicsi, de kulcsfontosságú szerep, az a cseléd, akit játszottam, öngyilkosságról szóló búcsúlevelet hoz. Milenkovic ragaszkodott hozzá, hogy színész játssza, de azt hiszem, Márta Pista igazgató, meg Lőkös Ildi dramaturg mondta neki, hogy adja nekem a szerepet.

– Ügyelni akar a végkimerülésig?

– Egyszer nyugdíjba kell menni. De eddig igazgatók jöttek-mentek a fejem fölött, az épület meg én maradtunk. Hiszen két megszakítással 1976-óta itt vagyok.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!