Schilling Árpád új darabja azt kutatja, kinek a csődje, hogy ide jutottunk.
„Álljon a vonal mögé!” – mondja a fehér krétával meghúzott kör közepén ülő nő, miközben banánt hámoz. „Én csak meg szeretném kérdezni…” – kiált felé tétován egy fiatalember, szigorúan a vonal mögül, ám a nő egyetlen szóval beléfojtja a szót: „Eszem!” Ráismerünk a szituációra, mert annyira általános. A Párt című előadás nyitó jelenetei gesztusaiban ragadják meg mindennapi létezésünk legalapvetőbb lényegét. A nézőtérről hirtelen saját szánalmas valóságunkba csöppenünk, ahol már résztvevőként lehet szólni hozzánk. A helyzet zavarba ejtő, mégis természetes. Nem kérnek sokat, csak hogy tartsuk fel a kezünket, hogy szavazzunk, mondjuk el a véleményünket. Amikor a néző bevonódik a darabba, és kézfeltartással eldönti, hogy az iskolaigazgató vagy az építési vállalkozó nyerje a polgármester választást, felelős lesz az előadás további kimeneteléért.
A bemutatón a vállalkozó nyert. De mi lett volna, ha a nemzeti összefogást szorgalmazó, értelmiségi igazgatóra voksolnak többen? Bizonnyal másként folytatódik az előadás. Bár a lényeg ugyanaz marad: a Párt beeszi magát a jelenlévők életébe, kapcsolataiba, családokba, barátságokba, és végül tragédiába kergeti a kiszolgáltatott kisembert.
Hogy a közönség részt vegyen a három nyelven zajló színházi, zenei, filmes és cirkuszi egyvelegben, az alkotók számára is kihívás. A The Party zenekar Brechtet idéző elidegenítő betétei vagy a Krétakör szabadiskola első évfolyamának beszélgetést provokáló, gondolkodásra késztető akciója ugyan kizökkenteni már a nézőt, de még nem tudja magára vonni a figyelmét. Ehhez még sok gyakorlásra van szükség. Nekünk is, és az alkotóknak is.
(Beeszi magát. Krétakör, A Párt, Trafó)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
