Hány olyan pince és fészer lehet a világon, amiben emberek, akár egész családok élik az életüket bezárva?
A világszerte ismertté vált Fritzl-eset ihlette Emma Donoghue rangos irodalmi díjakkal is elismert bestsellerét, s az ebből írt forgatókönyvét, melynek első fele a Szoba döbbenetes valószerűsége miatt üti át az érzelmi fájdalomküszöböt.
Anya és ötéves fia (Brie Larson és Jacob Tremblay) élnek itt 3x3 méteren, egy tetőablak fényénél, számzáras páncélajtó mögött. A kilátástalanság összepréseli a mellkasunkat, a dobhártyánkban lüktet a vér, valahányszor meghalljuk fogvatartójuk lépteit, másrészről megismerjük az anya-fiú „szerelem” elképesztően szoros, gyöngéd kötelékét, minden külső zavaró tényezőtől mentesen. Tudathasadásos állapotba visz minket a rendező Lenny Abrahamson, az eleven rettegés, az ösztönvezérelt túlélési harc és a legmélyebb szeretet és érzelmi biztonság megtapasztalása között.
A szabadulás ugyan a legfontosabb, de csak az első lépés a Világban.
Meg kell tanulniuk (újra) élni, ám ez még a környezetüknek is kihívás, például Joy szüleinek elfogadni, hogy van egy unokájuk, aki már a létezésével állandóan emlékeztet az ő lelküket és a házasságukat is széthasító traumára.
Noha az anya visszakapja a nevét, az élete fölött már nehezebb átvennie az irányítást. Fiával közös nyelvük is sérült, gyermeteg, megrekedt az ő 17 éves, elrabláskori fejlettsége szintjén. Az anyaság mint az egyetlen elviselhető létállapot vált a személyisége utolsó önazonos pillérévé. Számára a kilépés a Világba nem az ismeretlen felfedezésének varázsát, hanem a régi énje elgyászolásának és a gyermeke elengedésének feladatát hozza.
Thrillerből nem lehet tündérmese, Abrahamson mégis a lehető legközelebb viszi ehhez filmjét, szenvelgés- és csöpögésmentesen.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!