Lassan húsz éve már, hogy szegény Anettka, akin egy ország élcelődött, szélesre tárta blúzát a képernyőn. A dekoltázsrángatós gesztus csak kezdete volt a nézői horizont még szélesebbre cibálásának: Anettka a továbbiakban nem érte be saját bolygóinak és vénuszdombjának közelképeivel, hanem valóságos űrtávlatokat nyitott a televíziózás történetében.
Körülbelül húsz éve annak is, hogy Nagy Kriszta Tereskova kiállította híressé vált Lövölde téri képét, amelyen ő maga pózolt, alul felirattal: Kortárs festőművész vagyok. Az ő esetében nem egyszerű, buta provokációról volt szó, hiszen a fehérneműben kacérkodó női test rég nem botrány, inkább közhely. Az akkor még fiatal művész fontos dolgokkal szembesítette azokat, akik az óriásplakátra emelték tekintetüket. Egy vonzó, szőke nő idézőjelbe tette magát, kiállva ezzel minden kortársa mellett, aki alkotó, és történetesen nő. Bátor, látványos gesztussal a képébe röhögött mindazoknak, akik a festőt kecskeszakállas, palettával és összeráncolt szemöldökkel munkálkodó férfinak képzelik, a nőket pedig leginkább fakanállal, vagy óriásplakáton, meztelenül szeretik látni: képzőművészként, gondolkodó, alkotó emberként nem szívesen.
Eddig talán leghíresebb munkája, a 200 000 Ft, amelyen a ma Vénuszát ábrázolta különféle nagyságú és formájú, megrendelhető mellekkel, szintén a nőknek felkínált szerepeket és elvárásokat boncolgatta keserű humorral.
Nagy Kriszta Tereskova öntörvényű tehetségként indult a pályán komoly, merész munkákkal. Ügyesen használta a médiát. Kezdettől törekedett rá, hogy munkái a szakmán túl a szélesebb közönséghez is eljussanak. Elismerést és figyelmet vívott ki magának. Úgy tűnik azonban, ez az elismerés és figyelem nem volt elegendő. Neki nem.
Miért, mi mennyi az elegendő? – kérdezhetik erre. Semennyi. Ha ez tét, ha ezen áll vagy bukik a személyes, napi boldogság, ha ettől lesz jó, füstölt íze a bablevesnek és ettől bír az ember mosolygósan menni a gyerekért az iskolába, akkor soha, semennyi. Ő maga beláthatta ezt, mert a tavalyi figyelem, ha jobban megnézte, mindig többnek látszott, mint az azévi. A kétezres években aztán Tereskova apránként bebizonyította, hogy amatőr zenészként és profi képzőművészként egyaránt mindenre, de szó szerint mindenre hajlandó, hogy a kezdeti médiafigyelmet tovább gerjessze és bármi áron fenntartsa. Kétezerötben váratlanul megjelent a Szépírók Társaságának díjátadóján, hogy – kihasználva az esemény hírértékét – átadja az azévi díjazottnak az általa festett portrét. Sajnálatos módon a netről az előző évi díjazott nevét töltötte le, ezért a gyatrácska kép, amit előző éjjel dobott össze, értelmetlen tárggyá minősült az egy évvel későbbi kontextusban. Ám az alkotó nem jött zavarba a bakitól, felnyomult a színpadra, széttárt lábbal leült, és azóta, nyugodtan mondhatjuk, le sem jön a pódiumról. Évek mennek, kormányok jönnek, de Tereskova ott ül combfixben a színpadon, és a változó közönség előtt csavargatja a haját. Értesülhetünk különös hónaljborotválási és még különösebb székelési szokásairól, megcsodálhatjuk, amint a Parlament tövében guggol. Irtózatos, síkos verejtéktől iszamos munka van ebben a szomorú pörgésben: fel-le rángatni bugyit, trikót Fábry Show-ban, Heti Hetesben, bazmegolva könyörögni figyelemért, sikerérét, és ha nem megy, akkor üvöltve csapkodni, szidni a prűd kurátorokat, a buta, sötét országot. A szemét, áruló test meg közben öregszik, ahogy Anettkáé is megöregedett, és ahogy mindnyájunké meg fog, és azt üzeni petyhüdő formáival, hogy vészesen fogy az idő.
És akkor előlép a Kísértő. Nyájas hangon megkérdi az öregedéstől rettegő művésztől: Mondd csak, vágysz-e még földi sikerre, pénzre, végső soron vágysz-e még mindarra, amiért annyit küzdöttél, vetkőztél? És Tereskova bólogat, rezeg a copfja. Nem hülye ő, bármennyire is szereti önironikusan eljátszani a szőke, butuska kislányt. Fausti alkut köt, megfest ötvenhét darab képet Orbán Viktorról, majd ad egy ügyes, kikacsintós címet a kiállításnak: Portréfestést vállalok. Igyekszik homályos, többféleképpen értelmezhető nyilatkozatokkal összezavarni az értetlenkedő közönséget. Mindenhol őt látom – nyilatkozza a miniszterelnökről, és értsük, úgy, ahogy akarjuk: szerelmes vízióként, vagy az Orbán arcképét sokalló művész dohogásaként. Ő most a megélhetésem záloga – nyilatkozza, és döntsük el mi magunk, hogy ez most aljas hízelkedés, vagy rafinált társadalomkritika. Tereskova menteni akarja a menthetetlent, egyik szemével erre, másikkal arra kacsint.
Csakhogy a Hatalom nem szereti a kétfelé kacsintgatást, inkább a zsebébe nyúl, megveszi kilóra a művészt. Azt is tudja, hogy az észrevétlen középszert bedarálni kevés, a középszer mindenkor behódol a Hatalomnak, nincs is más esélye. Ám a középnemzedék egyik legtehetségesebb, valaha jobb sorsra érdemes tagját odatérdeltetni maga elé a kiállítótérben, aztán ügyesen, ütemre rángatni a fejét, na, ez szép munka.
Okuljunk belőle mind, mi, alkotó emberek, negyvenesek, ötvenesek, nők, férfiak. Sok nehéz év áll még előttünk. Lám, pénzzé lehet tenni mindenünket, amink csak van. Ha jól, okosan döntünk, akkor a határ a csillagos ég. Vagy nem is: a határ maga az űr!
A teljes, belső űr. Kétezerötben Tereskova rosszul nézte le a netről, hogy kinek a portréját kell megfestenie, de ezúttal már nem hibázott, tutira ment.
Jut eszembe, mi lehet Anettkával vajon? Emlékeznek, ugye? A-nettká- val.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!