A férfi lelépett a villamosról, és elindult felfelé a belvárosi utcán. Az önkormányzatra kellett bemennie, ami ezen a környéken volt, két sarokra attól a háztól, ahol házassága évei alatt lakott. Azért is jött villamossal, mert tudta, milyen piszok nehéz errefelé parkolóhelyet találni.
Több mint hét hónapja elköltözött már a feleségétől, azóta csak egyetlenegyszer beszéltek, amikor a válás részleteit próbálták egyeztetni. A fiatal nő, aki miatt végül annyi huzavona és titkolózás után eljött otthonról, éppen annyi idős volt, mint ahány évet a feleségével előzőleg együtt leéltek, vagyis huszonnégy. Akkoriban született, amikor ők összeházasodtak. A volt feleség ezt kicsit sarkosabban fogalmazta meg, de a harag az ő esetében érthetőnek tűnt.
A férfi szorongott minden ügyintézéstől, ennek tudta be a villamosút alatt rátörő őrült hascsikarást is. Rég érzett ilyet: mintha belülről csavargatták volna a beleit. Nem egyszerű inger volt, hanem valami rettenetes, a normális reggeli székeléseknél ismeretlen sajgó, sürgető görcs. A megállóban már sejtette, hogy muszáj lesz beszaladnia a sarki önkiszolgálóba, mert egyszerűen nem bírja ki az önkormányzatig. Pedig nem is evett semmit reggelire, csak egy kávét ivott. A sarki önkiszolgáló, amire emlékezett, már nem volt sehol: az eltelt hét hónap alatt tönkrement, tábla hirdette, hogy a helyiség bérleti joga eladó. Volt itt a közelben egy gyorsétterem is, de legalább öt perc lett volna lesétálni a kereszteződésig, ami máskor semmi, most viszont végtelen soknak tetszett.
Verejték öntötte el, minden erejével a záróizmaira koncentrált, és aprókat lépegetett. Kétségbeesetten nézett fel az egykori házukra, aztán hirtelen ötlettel felhívta a volt feleségét, és erőlködve belesuttogott
a telefonba:
– Otthon vagy? Felmehetnék egy pillanatra? A volt feleségnek csak annyi ideje volt, hogy picit megigazítsa a haját és szétkenjen egy leheletnyi pirosítót az arcán, aztán megszólalt a kapucsengő.
A férfi meggörnyedve nyitott be az ismerős lépcsőházba, hármat lépett a kukák felé, aztán érezte, hogy minden ereje elhagyja. – Be fogok szarni – futott át rajta. Annyi ideje maradt még, hogy a nadrágját legyűrve beguggoljon két kuka közé, de az alsógatyát már nem sikerült megmentenie. Döbbenten, szinte kívülről figyelte, hogy mi történik vele. Hogy itt kakál összekuporodva a volt házuk két szelektív gyűjtője között, fél kezén támaszkodva, nyögve, mint valami részeg hajléktalan, miközben íves sugárban önkéntelenül pisil előre, a lépcsőház irányába. Megint felberregett a kapunyitó. Szerencsére nem jött be senki, nyilván a felesége berregtette újra, hátha nem jutott be, azért nem ért még fel. A megkönnyebbülés után néhány másodpercig ernyedten, üres fejjel guggolt, nem volt ereje rögtön felállni. Aztán a cipőn át legyűrte magáról a nadrágot és kidobta az alsógatyát. Nem volt elegáns dolog a fehér üveg gyűjtőbe dobni, de az volt legközelebb. A nadrág bal szára mocskos lett, de kénytelen volt visszabújni bele, hiszen félmeztelenül mégse osonhatott be a lépcsőházba, mint valami ólálkodó mutogatós bácsi.
Éppen idejében tápászkodott föl, mert kattant a lift és kiszállt belőle egy lakó. Udvariasan üdvözölték egymást, mintha nem telt volna el fél év, és ő sem volna térdig szaros, aztán még mindig remegő lábbal beszállt a liftbe. A harmadik emeletig nem adódott túl sok idő átgondolni a megfelelő nyitómondatot.
– Ne haragudj, de beszartam – nézett őszintén a volt feleségére, aki megdermedt az egyenes beszédtől. Finoman félretolta, és a fürdőszobájukba, pontosabban most már csak a nő fürdőszobájába sietett, hogy rendbe szedje magát. Minden ugyanúgy volt, ahogy itt hagyta, a lavórt a mosdószekrény alá betolva találta, a szokásos helyén. Beáztatta a nadrágot, lezuhanyozott, megtörülközött a feleség illatát árasztó fürdőlepedőben, ami még nedves volt. Nyilván a nő is nemrég zuhanyozott.
A mosószeres dobozt viszont nem találta a kisablakban, ezért kikiabált megkérdezni, hol van.
– Hagyd, majd én megcsinálom! – szólt vissza a felesége hangja.
A többit valahogy végig kellett gondolni. Letelepedett a csukott vécéülőkére és őszülő fanszőrzetét, lógó hímtagját bámulva töprengett, de semmi értelmes nem jutott eszébe. A feleségét, akitől hivatalosan még el se vált, nem szalaszthatta el az új nőhöz a macis lakáskulccsal, hogy ugyan hozzon már neki egy tiszta nadrágot. Az új nőt szintén nem hívhatta fel azon a rohadt csupa üvegablak munkahelyen, hogy pattanjon már autóba, és legyen kedves, hozzon fel egy nadrágot meg egy alsógatyát erre és erre a címre, a volt feleségéhez, ha nem túl nagy gond.
– Itt ülök – gondolta –, a saját lakásom fürdőszobájában, mint valami csapdába esett szerető, és nem tudok kimenni. Ötvennégy éves vagyok, beszartam, kopaszodom, és nem tudom, hol a mosópor. Ráférne erre a fürdőszobára egy csempézés.
– Ugye tudod, hogy itt már nincs egy nadrágod se?! – szólt be kintről a nő egyáltalán nem kárörvendő, inkább tárgyilagos hangon.
– Tudom – válaszolt a férfi, és egy hosszú, ősz szálat kitépett a tökénél, mert hirtelen kínosan feltűnőnek találta. Azon gondolkodott, vajon mennyi idő alatt szárad meg egy nadrág az erkélyen. Végül is még nyár van. Kitépett még egy ősz szálat, ez fájt. Egy óra alatt megszárad? Vagy egy fél nap alatt? Vagy ki se jön belőle a folt?
Aztán megnyugodott: a felesége az ilyeneket mindig meg szokta tudni oldani. A derekára tekerte a fürdőlepedőt, és kilépett a fürdőszobából.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
