Egy hete kísért már a gondolat, hogy vajon mit csinálnak a mobilszolgáltató cégek a halottak telefonszámával. Egy idő után az adott számot újra kiadják valakinek? Vagy a szám már örökre ahhoz a személyhez tartozik, akit nem lehet többé felhívni?
Kevés mobilszámot tudok fejből, az egyik éppen azé a barátomé, aki a múlt héten meghalt. Olyan telefonszám, hogy az első fele rímel a másodikra, és lehet mondogatni, mint valami mondókát. De ő soha többé nem veszi fel, és nem szól bele azon az utánozhatatlan, mély hangján, hogy visszahívlak, jó?
Harminc éve ismertem meg őt. Diákok voltunk, egy versírópályázat díjazottjai mind a ketten: én tizenhat, ő tizennyolc éves kamasz. Rögtön kiszúrtam a beszélgetéseken, olyan intenzitással figyelt, és hallgatott ott, ahol mindenki meg akarta mutatni magát és folyton csak beszélt.
A zsűri annak a nagyon átható tekintetű fiúnak azt javasolta akkor, hogy írjon esetleg dalszövegeket. Szokott – válaszolta ő erre, és ha van itt valahol egy zongora, akkor mutat is párat. Mosolygott, megjelent az arcán egy kis gödör, amitől hirtelen megváltoztak a vonásai.
Később odajött hozzám, gratulált, mondta, hogy őt Bódi Lászlónak hívják. Komolyan, figyelmesen hallgatott mindenkit, aztán gyakran mondott valami látszólag nem oda illőt, utána pedig elnevette magát. – Csak hülyéskedtem. – Aztán órák múlva, véletlenül, rájött az ember, miért is mondta.
Ritka, hogy valakinek kész, kialakult karaktere legyen tizennyolc évesen. Ő az eltelt harminc évben szinte nem változott. Külsőre ugyanaz a fiúsan vékony, elszántan szelíd srác maradt, akinek a szemébe néha kikönyökölt egy fáradt, öreg manó. És közben mindvégig megőrizte a legimponálóbb vonását: hogy soha, senkit nem akart legyőzni. Ez talán összefüggött azzal a lénye mélyében izzó hozzáférhetetlen maggal, ami időnként hatalmas energiákkal robbant, egyébként pedig zavarba ejtően, szüntelenül sugárzott. Vonzotta az embereket, rajongók tízezrei énekelték a Republic dalait, miközben ő mosolyogva állt a siker hangzavarában, áthatolhatatlan csendburokban.
Ha harminc évvel ezelőtt valaki megkérdezte volna tőlünk, mire vágyunk, mit kívánunk elérni az életünkben, ő biztos azt felelte volna, mint ahogy többször mondta is diákszerepléseink alkalmával, hogy szeretne egy együttest csinálni, és jó dalokat akar írni. Ha erre gondolok, megnyugszom egy kicsit: minden jól alakult. Lehetett-e volna többet elérni annál, mint hogy valószínűleg nincs ebben az országban ember, aki ne tudná eldúdolni, hogy Szállj el kismadár? Aki ne tudná folytatni bárhol a 67-es út szövegét?
Sokan próbáltak rájönni, hogy mi a titok ezekben a dalokban. Hogy mitől válik egyszer csak átjárhatóvá a magaskultúra és popkultúra közötti határ, mitől nem húzzák el a szájukat még a vájt fülű sznobok sem, hogy mitől szólnak olyan könnyedén és mégis mélyen. Vidámságuk mögött mindig ott téblábol valami bakancsos, nehéz szomorúság, szomorúságuk mélyén mindig felfénylik valami végső, megengedő gyengédség, hogy hát jó, persze, minden jó úgy, ahogy van.
Cipő élete az itt maradók léptékével mérve elkeserítően rövid élet volt. Ha viszont – bármilyen nehéz is – azt vizsgáljuk, hogy kerek élet volt-e, vagyis teljesítette-e feladatát itt a Földön, megtett-e mindent, hogy a tehetségét kibontakoztassa, szerzett-e örömet másoknak és hagyott-e nyomot, akkor azt kell gondolnunk, hogy nagyszerű, igazi élet volt. Ő lesz majd az emlékeink háttérzenéje, ő lesz a kilencvenes, rendszerváltás utáni évek egyik ikonja, akit rekedten énekelgetve emlegetnek a majdani vének: azok, akiknek megadatik az öregkor.
Vigasztalan tavasz van, előtűnik az olvadó hó alól a mocsok, elszállt fiatal felnőttkorunk minden lendülete, és ahogy apránként változik, gyengül a test, úgy adja fel lassan a lélek a remény hadállásait. Legtöbbünk ebből a nemzedékből nem tudja befejezni, amit elkezdett, vagy, ami még rosszabb, olyasmibe kezd, amire harminc évvel ezelőtt maga is elképzelhetetlennek tartott.
Emlékszem, annak idején néhányszor meglátogattam Lacit a váci laktanyában, ahol katona volt. Kietlen, szemetes mezőkön ment át a zónázó, áradt a büdösség a barna műbőr ülésekből. Undorító volt a laktanya, és nevetséges a civil látogatók várakoztatása a betonozott udvaron. Laci gyűlölte az egyenruhát, az ostoba és felesleges szabályokat. Egyszer, amikor eltávozáson volt, a Dugonics utcában letépte a fejéről az egyensapkát és megtaposta.
Most kétezertizenhármat írunk. Nemsokára felnőnek a gyerekeink, és hozzászoknak szépen e szomorú, sohasem változó ország áporodott levegőjéhez, a rozsdás, örökké késő vonatokhoz, a kalauz- és ellenőrszadizmushoz, a bűzös, barna műbőr ülésekhez, a ragadós maszatoláshoz a szavakban. Megtörténik az elképzelhetetlen, megismétlődik minden, mintha ugyanazon a vonatablakon bámulnánk ki és ugyanazokat a nejlonzacskókat sodorná a szél ugyanazokon a szemetes mezőkön. Olyan ismerős minden, hogy a szív szakad bele.
A szív nem csak szimbolikusan tud megszakadni. Az izmok elfáradnak, és először csak lassabban, ernyedtebben, aztán egyáltalán nem pumpálják a vért. Ez nem egyetlen pillanat, egy röpke perc alatt zajlik le: olykor évekbe telik, amíg valakinek megszakad a szíve. Lacinál is évekig tartott. Aztán a szomorú, öreg arcú manó, aki időnként megjelent a tekintetében, egy reggel lemondóan körbenézett, és azt mondta: – Na, menjünk!
Sokszor hosszú hónapokig, fél évekig nem beszéltünk egymással. A barátait bizonyos kor után nem hívogatja az ember ügyes-bajos dolgaival, hanem egyszerűen csak tudja, hogy vannak. Ha üzennek, visszahívja őket. Ha élnek, akkor itt a Földön. Ha már nem, akkor ide, a Földre.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!