Krúdy Gyula: Szindbád, Nemzeti Színház

 
Krúdy Gyula: Szindbád, Nemzeti Színház - Fotó: Szigetváry Zsolt, MTI

„Nem irigylem a színpadtakarítókat” – ezzel a sóhajtással állt fel a mellettem ülő néző a Szindbád előadás végén. És ez a mondat jól összegzi, hogy mi az – egyik – nagy baj a Nemzeti Színház karácsony előtt bemutatott darabjával. Túl sok minden van a színpadon, fuldoklunk a színházi eszközökben, főleg a triviális szimbólumokban: papírhajócskák, sírok, lepedők, a főhős kezében pedig óriási vitorla lengedez. Túl sok a sóhaj, a vád, túl sok a mindenhonnan felcsendülő női hívószó: Szindbád, Szindbád, Szindbád! Sok a zongora, sok az utazást mímelő forgó díszlet. Őrjítő a narráció – annyi mindent kell elmondani (rádióbemondó stílusban, három órán át folyamatosan), amiről Vidnyánszky Attila rendező azt gondolja, nem értjük meg a párbeszédekből és a gyakori monológokból: az előadás egésze gyermekként kezeli a nézőt. És ezzel pont a lényeg tűnik el, a Szindbád-történetek és a Huszárik-film zsenialitása: az a pasztellos merengés életről, halálról, szerelemről, amiben annak ellenére nincs semmi közhelyes, hogy bárki számára átérezhető.

És ami sejthető volt, hiszen szinte reménytelen vállalkozásnak tűnik a Szindbádot a színpadon megjeleníteni: eltűntek a történetekből a színek, az illatok, az ízek. Nem csap meg minket női hajlatok pállottsága, nem halljuk a hó ropogását, nem látjuk a hajnal derengését, nem érezzük az egyszerű borok karcosságát és a halál rozmaringillatát. Mert itt mindezeket kiabálják, eljátsszák, jó színészek rosszul. Nem tudnak nem ripacskodni – Mátray László, Udvaros Dorottya, Nagy-Kálózy Eszter, Szűcs Nelli, Bodrogi, Reviczky és sorolhatnám –, amikor egy folyton forgó díszleten töksötétben kell percenként megőrülni. Miközben az egésznek van egy végtelen monotonitása, és az előadás után szinte visszaidézhetetlen bármelyik pillanat.

Vidnyánszky víziója – a Szindbád a színpadon, még inkább: „a” Nemzeti színpadán – nehezen kivitelezhető ötletnek tűnt. És mint az ilyenek általában, ha nem a legegyszerűbb módon valósulnak meg, belefulladnak az akarásba. Lehúzza őket a szándék, hogy a zseniálisat még zseniálisabbá tegyék, és ilyenkor bukkanhatnak felszínre a papírhajók.

Szindbád hatalmasan összeüti a két tenyerét az első sorban. Mások is tapsolnak, és hangosan kiabál valaki hátul.
Krúdy Gyula:
Szindbád és a színésznő

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!