Kezet kellene nyújtanunk egymásnak
Mára bebizonyosodott, hogy a sokkterápia, mint eszköz, hibás a közép-kelet-európai országok esetében, azok állnak jobban, akik nem ezt a gyógymódot alkalmazták, mondta lapunknak Matolcsy György közgazdász, aki térségünkben a szlovéneket és a szlovákokat említette példaként; ez utóbbiak ványadt házi cicából először vadmacskává, majd kistigrissé nőtték ki magukat, fejtegette az Orbán-kormány volt minisztere. Matolcsy szerint a románok is megelőzhetnek minket, ha továbbra is szinte minden energiát a belső politikai küzdelmek emésztenek fel. Az uniós forrásoktól nem várhatunk csodát, ezért tenni kellene valamit, hangsúlyozza.
l Stagfláció – hangzott el az ön szájából is többször a Pénzügykutató Zrt. konferenciáján, amelyet a Fordulat és reform 20 év után címmel rendeztek meg cirka két hete. Ami azt illeti, a „legendás helyesírású” Fülig Jimmy is megirigyelhetné e kifejezést.
– Köszönöm, hogy Rejtő Jenőt említette – rettenetesen szeretem a könyveit! A közgazdasági műszó pedig valóban „kézenfekvő” – ahogy Mr. Fülig mondaná… Sajnálatosan kézenfekvő… Merthogy Magyarországon az Európai Unió egyik legnagyobb inflációja van jelenleg, majdnem 8 százalékos – közben pedig a gazdaság stagnál, mert ugye az 1-1,5 százalékos gazdasági növekedést azért nem igazán lehet növekedésnek nevezni. Tehát a magyar nemzetgazdaságra valóban a stagfláció a jellemző jelenleg – az Európai Unió 27 tagországa közül egyedül. Van olyan másutt, hogy nagy az infláció – ez Lettország –, de náluk igen gyors a gazdasági növekedés; s akad olyan gazdaság, amelyik éppen csak vánszorog – ez pedig Portugáliáé –, ám ott alig jelentkezik pénzromlás. Ez a betegség csak bennünket sújt, miközben a fordítottja lenne jó! A rendszerváltást gazdaságilag is előkészítő tanulmányt öten szerkesztettük anno, s bár különböző „közgazdasági akolt” képviseltünk, soha nem – s most sem – estünk, úgymond, egymásnak. Bár voltak, vannak szenvedélyes viták is, a két évtizeddel ezelőtti gondolkodásunk emberi, nem csupán szakemberi tudott lenni, újszerűsége abban rejlett, hogy ténysze-
rűek, nyíltak, partnerek tudtunk maradni a vitáinkban is.
l Ez dicséretes, s a mai hektikus Magyarországra nem is igen jellemző. Egyik kötetéhez, a Sokk vagy kevéshez atyai közgazdász kollégája-jó barátja, Kopátsy Sándor azt találta hozzáfűzni, hogy „Matolcsy Györgyben a tudós és a politikus még nem döntött a hegemónia kérdésében…”
– Az élet döntött. Hol az egyiket, hol a másikat veszi elő belőlem, hol a csendes gondolkodásnak, hol a cselekvő politikai aktivitásnak ad teret. Tehát mindkettő bennem lakozik.
l Egyik gazdasági miniszter utóda, a most távozott Kóka János úriemberhez méltón elnézést kért azoktól, akiket esetleg megbántott, akár a már-már közmondásossá lett „pannon pumázással” is. Ön – sok éve már ugyan – még el is nevezte a „magyar kistigrist” Bédunak. Mi van a mi kistigrisünkkel?
– Bédu, azaz Budapest-Észak-Dunántúl – a beáramlott külföldi működő tőke, a piacgazdaság és a demokrácia segítette volna világra, a távol-keleti kistigrisekhez hasonlatosan. Sajnálatosan azonban már a mi kis izmosodó kistigrisünk egy panaszosan nyávogó házi cicára hajaz ma leginkább, mert bizony csak vánszorog a magyar gazdaság, s még szomorúbb, hogy egyszer már lényegében rajta voltunk azon az úton, amely a magyar – vagy ha úgy tetszik, pannon – kistigris megszületéséig vezetett volna. Valamikor, úgy ’97 és 2001 között egyesúlyőrző volt a magyar nemzetgazdaság, 2001-ben háromszor gyorsabb volt a hazai gazdasági növekedés, mint a régiós országoké, illetve mint az unió átlaga. Egészséges, dinamikus úton haladtunk.
l Ehhez azért kellett a Bokros-csomag is…
– Nem. Ma már világosan látjuk: hogy a Bokros-program ellenére volt! Hiszen az egy téves állításon alapult: azt mondták, hogy azért romlott a gazdasági egyensúly, mert az emberek sokat fogyasztottak. De hát az a jó! Az egész kormányzati és gazdaságpolitikának az a lényege – az kellene legyen –, hogy az emberek végre jobban éljenek! Ha valaki nem így gondolja, az ne menjen közgazdásznak, pláne ne politikusnak! Ráadásul ’94-ben éppen az volt a helyzet, hogy csökkent a lakossági fogyasztás; előtte sokkterápiát folytattak, megszűnt több mint egymillió munkahely, kiesett egy csomó költségvetési bevétel, ráadásul a külföldi zöldmezős beruházások miatt nagyon sok tőkét hoztak be – tehát elromlott az egyensúly.
l Van, amikor tehát rossz a sok tőke?
– A legelején igen. A beruházásokkal, gépekkel stb. az import több lesz, mint az export. De ez aztán megfordul. A Bokros-program nélkül is megfordult volna, sőt. Hitem szerint még gyorsabban helyreállt volna a magyar gazdaság egyensúlya.
l Ez gazdaságfilozófia kérdése…
– Ezt ma már egészen világosan jelzik a számok. Szép emelkedés volt… De hogy mikor leszünk újra kistigris, arra most azért igazán nehéz válaszolni, mert mára három sokkterápia árnyéka vetül ránk. A ’90-es évek legeleje, amikor a piacgazdasági átmenet játszódott le – de amikor az amerikai és európai gazdaság recesszióban volt. Akkor, ahelyett, hogy vitamininjekciót adtunk volna a gazdaságnak, ráeresztettük a sokkterápiát. Ez volt az első. A második a Bokros-program volt, a harmadik pedig most van. Közben „jó adósok” voltunk: az energiaszektor és a távközlés eladásából befolyt summát, hárommilliárd dollárt – ahelyett, hogy az infrastruktúrába, az oktatásba, egy adóreform finanszírozásába fektettük volna be – a külföldi adósságállomány csökkentésére költöttük el. Az adósságot nem visszafizetni, hanem törleszteni kell. A visszafizetésnél nem veszik komolyan a fizetőt, mi is szépen visszasüppedtünk a „közepes adósok” és a történelmi mellékszereplők kényelmes, kissé szürke szerepébe. Egy fél Bokros-programnyi megszorítás most, 2007–2008-ban, ami szintén hibás, mert nem a foglalkoztatás bővítésével, a növekedés gyorsításával, az „előre meneküléssel” próbáljuk meg helyreállítani az egyensúlyt, hanem éppen fordítva: növekedési áldozatokkal, a foglalkoztatás csökkentésével, azaz a munkanélküliség növekedésével, miközben az Európai Unióban – így nálunk is – a legalacsonyabb az aktív korosztály foglalkoztatottsága. Kimondható ma már: a sokkterápia, mint eszköz, hibás a közép-kelet-európai országok esetében – akik nem ezt tették, azok állnak a legjobban. A szlovének. Akik már euróval fizetnek a fűszeresnél is.
l De ők mindig is jobban álltak. Ex-Jugoszlávia legfejlettebb részei voltak.
– Kicsi alpesi ország, zárt a gazdaság, amely nem követte-követi a neoliberális receptet, nem helyettesítették be az állami tulajdont a külföldi magántulajdonnal, nem foglal el náluk olyan nagy helyet a globális tőke. De a cseheknél is sokkal nagyobb az állami tulajdon jelentősége. Igaz, sem ők, sem a lengyelek nem tudják, mikor lesz náluk euró. Ahogy mi sem. De a szomszédos szlovákok már tudják! Ők éppen fordított utat jártak be, mint mi: ványadt házi cicából először vadmacskává, majd kistigrissé nőtték ki magukat – ahogy Nyugat-Európa kistigrise Írország, úgy a mi régiónké Szlovákia. A háromszoros sokkterápiának hosszú és sötét az árnyéka tehát. Magyarország felzárkózási válságba került. Az Orbán-kormány által készített 2002. évi választási költségvetést korrigálni kellett volna – függetlenül attól, ki kormányoz tovább. Ehelyett 2002 és 2006 között évente minimum 200 milliárd forintos többletkiadással terhelték meg a következő kormányok a költségvetést. Magyarország jelenleg csapdahelyzetben van: ennek kiindulópontja a rettentően alacsony foglalkoztatottság, amelynek nyomán nagyon kevés adóbevételre tesz szert az állam, ez pedig egyensúlyhiányhoz és növekedési gondokhoz vezet, mindenki a másikra mutogat, vár, míg végül elmarad az új munkahelyek létesítése.
l 2001-ben az ön nevéhez fűződött a Széchényi terv. Azóta is „rágják”, mit jelentett. Éppen csak elindult, jött a kormányváltás. Legutóbb azt a balfogást emlegették fel, hogy olyanok kaptak fürdőfejlesztésre pénzeket, akik semmit sem tudtak felmutatni, sőt bűnözői körökhöz kapcsolódtak.
– Gondolja, hogy a „felemlegetés” szintjén maradt volna a dolog, ha fogást lehetett volna találni, mondjuk, rajtam?! Vizsgáljuk meg az esetet! A Mosonmagyaróvár környéki fürdőberuházást a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal elejétől a végéig megnézte nagyító alatt – 2002-ben hagyták jóvá a támogatást, de 2003-ban utalták ki a pénzt, amikor már rég tulajdonosváltás történt, s nem lett volna szabad egy fityinget sem kifizetnie a gazdasági tárcának, mert az új tulajdonosok felszámolás alatt álltak. Egyébként – jó, tudom, hogy mindenki a maga lovát dicséri –, a Széchenyi terv igenis hasznos volt, nem igaz, hogy baráti alapon történtek a támogatások: tiszta verseny volt. Több mint 11 ezer vállalkozás és magánszemély kapott vissza nem térítendő állami támogatást a közös adóforintjainkból 200 milliárd forint értékben, ami összesen 600(!) milliárd forintnyi beruházást generált. Ami azt jelenti, hogy 300 milliárd jött vissza – ötven százalékkal több, mint az eredeti támogatás – a költségvetésbe adók formájában. Minden benyújtott négy pályázatból három nyert – ez a válasz arra, hogy tiszta volt. Amúgy korrupciós vádak nem is igen hangzottak el, ami már önmagában csoda egy állami gazdaságfejlesztési program esetében.
l A Kárpát-medencei gazdasági fórumon nemrégiben azzal állt elő: ha nem sietünk, még Románia is utolér, sőt akár el is hagy bennünket. Ez nem a szokásos magyaros pesszimizmus?
– Nem vagyok eredendően borúlátó alkat. De Romániában ugyanarra a gyors rugóra jár minden, mint Szlovákiában: míg ott 2005-ben, addig az utóbbiban egy évvel előtte csökkentették az adókat, s vezették be az egykulcsos rendszert, 16, illetve 19 százalékkal. Ez az a rugó, amely meggyorsítja a fejlődést, az uniós források okos felhasználása mellett. Romániában már gyors a gazdasági növekedés – még mielőtt egyetlen euróhoz hozzájutottak volna. Románia esetében azt kell látni, nagyon messziről jöttek, alacsony a bázis, egyenetlen az ország – van egy fejlett Erdély és Bukarest környéke, a többi még „lent” van, ám létezik egy egységes, tudatos gazdaságpolitika, akárcsak a szlovákoknál – ami mirólunk viszont nem mondható el. Akinek jó, határozott elképzelései vannak, az, ha bármilyen messziről jön is, messzebbre juthat el, mint aki tétovázva, húzd meg-ereszd meg alapon teszi. Náluk is jöttek-mentek kormányok, de egyben egyetértettek: az első az ország gazdasági prosperitása, olyan politikát kell követni, amely jó a gazdaságnak! Nálunk nem ez történik, hanem szinte minden energia a belső politikai küzdelmekre, a koalíciós feszültségek enyhítésére, a térfél másik oldalának lenullázására felcserélődik el. Hol népszerűséget akar szerezni a kormányon lévő, hol meg a másikat nyüstöli, s fordítva. Egymásnak feszülnek az indulatok, s kioltják egymást a jobbító energiák. Ezért is az a véleményem, hogy a szellemi polgárháborút végre abba kellene hagyni, mert nem csak a gazdaság, hanem az egész társadalom – a benne élő, csak egyetlen élettel bíró emberek – látják mindennek kárát. Alacsonyak a bérek s magasak az árak. Elég kimenni a karácsonyi Bécsbe, hogy szembesüljünk ezzel. Meg azzal, hogy alapszinten, családilag hitelből finanszírozzuk még a hitelt is. Az Európai Uniótól remélt 25 milliárd euró nem juttat minket a legfejlettebb államok sorába. Semmilyen külső adomány, alamizsna egyetlen országot, népet, embert vagy éppen családot nem emelt fel még igazán soha. Az uniós forrásoktól nem várhatunk csodát – azért tenni kell. Persze a segítség mindig jól jön, de a felemelkedéshez saját erő szükséges. Magyarországnak egy legalább 2025-ig tartó közös jövőképre és egy azon alapuló nemzetstratégiára volna szüksége, majd erre építve kialakítható lenne a felzárkóztatási program. Ma egyikkel sem rendelkezünk. De ehhez kezet kellene nyújtanunk egymásnak, meg kellene egyeznünk a legfontosabb gazdasági, népesedési és egészségügyi fordulatokban! Ilyenre ma a politikai elit nem képes, mert csak a küzdelem lebeg a szeme előtt. Amíg ez az állapot nem változik, az uniós pénzek felhasználása sem lehet igazán hatékony, mert nem tudjuk, hogy mikorra és mivel érhetjük el a későbbi EU fejlettségi szintjét. Félő, hogy betonba – s nem a fejekbe, oktatásba, szakképzésbe, gazdaságfejlesztésbe, a legtöbb munkahelyet teremtő kis- és középvállalkozásokba – öntjük majd a pénzt, mint tette azt Portugália és Görögország, ellentétben a sokat emlegetett írekkel, finnekkel. Na persze, látványos egy alapkőletétel vagy egy átadási szalagátvágás, de nem üdvözítő…
l A „gazdaságilag kívánatos” , a „politikailag lehetséges” és a „társadalmilag tűrhető” három kategória. Mit lehet velük kezdeni?
– Sorrendet kell felállítani. Meg kell határozni a helyzetünket. Már nem csak a régióból, de lassan Európából is kilógunk… Ha nem változtatunk, végleg elszállhat a XX–XXI. századi esély a felzárkózásra, s ez bizony történelmi vereség, egyben történelmi veszteség is lenne. A kormány gondolkodásában több olyan szakadást látok, amely végül kudarchoz vezethet: reformokra szükség van, de az egészségügyi reformnak nevezett intézkedéskor sem nemzetstratégiára, sem társadalmi egyetértésre nem épül.
l Varga Mihály, egykori pénzügyminiszter-társa szerint még mindig elképzelhető egy 2011-es euróbevezetés. Tényleg?
– Igen. Ha ezen a héten lenne a kormányváltás, a jövő héten a növekedést megcélzó gazdasági fordulat, s 2008. január elsejétől az adóreform. A Fidesz által minap bemutatott – s azóta sokat csepült – Erős Magyarország csak alapprogram. Jelzés értékű. Ezért sincsenek benne számok – igaz, a kormány konvergenciaprogramjában hónapról hónapra változnak… Amúgy pedig programmal igazából a kormánynak kell bírnia, nem az ellenzéknek.