Hová fogy Magyarország?
Megállíthatatlanul csökken Magyarország lakossága.
- A következmények hosszú távon lehetnek igazán súlyosak.
- Megoldások csak részproblémákra vannak – már ha egyáltalán akadnak.
„Magyarország az utolsó pillanatban van” – ez a Népesedési Kerekasztal álláspontja az országot fenyegető demográfiai katasztrófa felismerését és kezelését illetően, melyet a gyermekvállalást ösztönző nyugdíjrendszer-tervezet ismertetése kapcsán fogalmaztak meg. Kétségtelenül igazuk van, hiszen a fenti számok is azt mutatják, rohamosan fogyunk, csak a megoldás tekintetében tévedtek – ahogy arra az elmúlt héten több szakember is rávilágított. Érdemes azonban ennek a demográfiai mélyrepülésnek feltárni a jellemzőit, hogy megfelelő válaszok szülessenek az egyre égetőbb kérdésekre.
1981
Magyarország lakossága 10 millió 710 ezer fő, ez a mai országterületen a valaha volt legnagyobb érték, a szám azóta folyamatosan csökken.
1992
az egyetlen év az elmúlt több mint három évtizedben, amikor a népesség száma nőtt az előző évihez képest – nagyjából ezer fővel.
2011
Magyarország lakosságának száma 10 millió alá csökken, illetve ebben az évben született a legkevesebb gyermek, szám szerint:
88 049
Ez csak néhány szám, amelyek jól példázzák, mi történik jelenleg Magyarországon. De ha nem szeretnénk a múlt bűvöletébe esni, érdemes egy kicsit a jövőt is megnézni.
2060
Magyarország lakossága a legoptimistább becslés szerint is 8 millió 590 ezer fő. A pesszimista variáció 6 millió 920 ezer lakossal számol, a kettő közti, a Népességtudományi Kutatóintézet által végzett számítás alapváltozata pedig 7 millió 920 ezerre teszi a magyarok számát.
A szakemberek számításai szerint ahhoz, hogy a magyar népesség reprodukálódjon, 2,05-nek kellene lennie az úgynevezett teljes termékenységi arányszámnak, vagyis átlagosan ennyi gyermeket kellene vállalnia egy férfinak és egy nőnek. Ez a szám azonban itthon már 1999 óta 1,3 körül mozog, vagyis szinte teljesen biztos, hogy az alacsony születésszám miatt csökken majd a népesség. Ráadásul nem minden tervezett gyerek születik meg, bár átlagban 1,94 gyermeket szeretnének az emberek, a 2012-es adatok szerint végül mégis csak 1,24 a termékenységi arányszám. A csökkenő gyermekszám nem választható el attól, hogy a nők első gyermeküket átlagosan 28 éves koruk környékén szülik meg, míg az 1970-es években 21-22 évesen már anyává váltak. Minél magasabb egy nő iskolai végzettsége, annál később szül, a diplomások átlagosan 30,8 évesen vállalnak gyermeket.
Az 1975–78 között született, utolsó nagy létszámú korosztály néhány éven belül kikerül a szülőképes korból. Ők azok a bizonyos Ratkó-unokák, akiktől azt várták a szakértők, hogy egy újabb nagy „szülési hullámmal” valamennyire felduzzasztják a magyar lakosság lélekszámát. Úgy tűnik, ez nem történik meg – egyre kevesebb baba születik és egyre kevesebb van tervbe véve, melynek összetett okai vannak.
Mióta a felsőoktatás kapui már szélesebb réteg számára nyitottak, a továbbtanulás a lehetőség mellett részben kényszer is a mai fiataloknak. Mindemellett – és ez a nyugati világ egészére jellemző – egyre inkább halogatják az elköteleződést, gyermeket is sokkal később vállalnak, mint korábban. Beszédes adat, hogy egyre nő azon fiatalok száma, akik ilyen vagy olyan okokból, de nem élnek párkapcsolatban. A szülőképes korú nőknél másfélszeresére, ezen belül a gyermekvállalást illetően legfrekventáltabb korú 30–39 éves nők körében több mint kétszeresére emelkedett az egyedül élők aránya 2001 óta.
A 2012-es Magyar Ifjúság-kutatás szerint a 15–29 éves korosztály 85 százalékának nincs gyermeke. A fiatalok esetében azt látjuk, hogy igenis van összefüggés a házasság és a gyerekvállalás között, míg az élettársi kapcsolatban élők 34 százalékának van gyermeke, a házasságban élőknél ez 71 százalék. A kutatás azonban olyan tendenciákra is rámutat, amelyek joggal aggasztják a demográfusokat.
Az összes megkérdezett 11 százaléka ugyanis azt mondta, soha nem szeretne gyereket vállalni, ez a vélemény pedig a kor előrehaladtával egyre erősödik, a 25–29 éveseknek már 18 százaléka nyilatkozott így. Ennek eredményeképpen nemcsak az összes születést összegző termékenységi arányszám, hanem az átlagos tervezett gyermekszám is alacsonyabb, mint ami a népesség reprodukciójához szükséges lenne.
Mindeközben sokan azok közül, akik gyermeket vállalnának, a családalapítást biztosabb gazdasági környezetben képzelik el, ezért elhagyják az országot (lásd Vissza se néznek című írásunkat). „Pótlásukra” azonban nem számíthatunk a hozzánk érkező bevándorlók személyében, hiszen Magyarország továbbra is inkább tranzitországnak számít, azaz nem célállomása a saját szülőhazájukat elhagyóknak – ők is oda tartanak, ahova a mieink.
Hogy a népességfogyás nem olyan drámai ütemű, mint ahogy azt a születési számok eredményezhetnék, annak az az oka, hogy az átlagélettartam viszont egyre nő, és ez a jövőben is így lesz: míg a kilencvenes évek elején a 65+ évesek száma még 1,4 millió volt, 2013-ban már elérte az 1,7 milliót, és 2060-ban nagyjából 2,4 millióan lesznek, ami a magyar lakosság körülbelül 30 százalékát jelenti majd. A várható élettartam is növekszik majd: míg tavaly a születéskor várható átlag a férfiaknál 72 év, a nők esetében pedig alig valamivel kevesebb, mint 79 év volt, addig 2060- ra a férfiak 82,6, a nők pedig 88,8 életévre számíthatnak.
Érzelmi kérdés
„Manapság a nemzetek nagyságát nem a katonafiak száma és a hadsereg létszáma adja, hanem a nemzetek jóléte teszi naggyá az országokat. Irigykedve nézünk például a hozzánk képest körülbelül feleakkora Dániára vagy Finnországra, ahol a népesség száma és a gazdaság állapota egyensúlyban van. Valamennyire tehát inkább érzelmi kérdés az, hogy hányan vagyunk. Nem az a baj, hogy csökken a lakosság száma, hanem az, hogy mindeközben a gazdasági mutatóink sem lendülnek fel – mutat rá Krémer Balázs szociológus. – Lehetnénk kevesebben, ha emellett a foglalkoztatás arányaiban nőne, vagy ha kiszámíthatóbb lenne az emberek életútja. Azzal viszont senkit sem lehet szülésre ösztönözni, ha elvont ajánlatokat teszünk neki. Elsősorban a bölcsődei ellátás, a közoktatás színvonalának emelése, a kiszámítható életút, a nők munkaerő-piaci helyzetének javulása – ezek lehetnének ösztönző erők. Az olyan, elvont intézkedések, mint az egykulcsos adórendszer vagy ez a nyugdíjjavaslat semmit sem érnek. Pénzen nem lehet ugyanis gyereket venni, viszont a garancia arra, hogy a születendő gyermek jól vagy legalábbis jobban tud majd élni, már adhatna okot a bizakodásra, s így a gyermekvállalásra.”
Hasonlóan vélekedik a kérdésről Andor László az Európai Bizottság foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős volt biztosa is. Tapasztalatai szerint változó mértékben és jelleggel, de minden európai országot feladat elé állítanak a demográfiai változások.
A kutatások szerint az európai népesség továbbra is nő, ennek azonban a bevándorlási hullám a legfőbb oka. És még ha el is kezd majd csökkenni Európa népessége – ezt a szakemberek 2040 utánra jósolják –, akkor sem lesz meredek a visszaesés. A társadalmak elöregedése a komolyabb kihívás, de az aktív időskort segítő intézkedésekkel – például a rugalmas munkavégzés lehetőségének megteremtésével és jobb munkakörülmények biztosításával – ennek a hatása is tompítható lenne.
„Az biztosnak tűnik ugyanakkor, az európai gazdaság jövőbeli növekedéséhez elengedhetetlen, hogy többen dolgozzanak, a foglalkoztatási ráta Európa-szerte emelkedjen, és egyben a munkaerő termelékenysége is javuljon. Utóbbi kulcsa egy olyan oktatási és képzési rendszer fejlesztése, amely a munkaerőpiac igényeihez a lehető legjobban illeszkedik.
Ami az aktív időskort illeti, fontosnak tartunk minden olyan kezdeményezést, amely megkönnyíti a munkavállalóknak, hogy hosszabb ideig legyenek képesek dolgozni. Ilyen eszköz lehet a rugalmas munkavégzés, a csökkentett heti munkaidőben folytatott munka vagy a szakképzési lehetőségek biztosítása az idősebb munkavállalók számára is. Az aktív időskort segítő intézkedések azért is fontosak, mert – a növekvő élettartam okán – szükséges lehet a nyugdíjkorhatárt a várható élettartam alakulásához kötni.
Ami pedig a magyar helyzetet különösen nehézzé teszi, az az alacsony születési ráta mellett a nagyon alacsony foglalkoztatottság, különös tekintettel az idősebb korosztály és a nők aktivitására” – véli a közgazdász.
A fogyás szépít
Hazánkban az egyre szépülő foglalkoztatási statisztikák veszélyes folyamatokat takarnak. A népességvesztés következtében egyre csökken az úgynevezett aktív korúak (15 és 64 év közöttiek) száma – nominálisan és a nyugdíjasok táborához viszonyítva egyaránt. Ennek következtében viszont javulnak a foglalkoztatási mutatók, ugyanis az aktív korúak rétege gyorsabb ütemben vékonyodik, mint ahogy feleslegessé válnak egyes állások (például a feldolgozó-, a szolgáltatóiparban, a mezőgazdaságban). Jelen állás szerint mintegy 6,648 millió magyar van 15 és 64 év közötti korban, közülük 2,228 millió nem dolgozik, 4,42 millió gazdaságilag aktív.
Az, hogy a számsorok 4,07 millió foglalkoztatottról szólnak, senkit ne zavarjon meg, ugyanis rajtuk kívül a regisztrált munkanélkülieket is gazdaságilag aktívnak tekinti a statisztika. Egyszóval a 15 és 64 évesek 60,9 százaléka végez több-kevesebb rendszerességgel (lásd keretes írásunkat) valamilyen munkát.
A kutatások úgy számolnak, hogy ez a mutatószám – az inaktívak arányának csökkenésével – javul majd. Hogy mennyivel, az persze kérdéses: a válasz nagymértékben attól függ, meglódul-e a gazdaság, és milyen ágazatok húzzák (ebben az esetben a feldolgozóipar, illetve a szolgáltatóipar jöhet szóba). Persze életszerűbb a jelenlegi gazdasági környezet továbbélésével számolni – és nem célszerű a közmunkásokat sem beemelni a rendszerbe, ugyanis nem tudni, a közfoglalkoztatás jelenlegi formájában meddig él. Ebben az esetben 2,428 milliós gazdaságilag inaktív bázissal lehet kalkulálni.
Így a prognózisok szerint 2020-ra mintegy 2,37 millió munkaképes korú ember nem dolgozik – ez körülbelül 30-32 százaléka lesz majd az akkori 15–64 éves korosztálynak. (Most ez az arány körülbelül 36 százalék.) Az inaktívak száma legfőképpen a nyugdíjszabályok megváltozása miatt csökken majd – hiszen a korkedvezményes nyugdíj megszüntetése, illetve a nyugdíjkorhatár emelése akadályozza a nyugdíjrendszerbe való belépést. Nem véletlen, hogy a nemdolgozók között a nyugdíjasok 2010-ben még mintegy 690 ezer fővel képviseltették magukat, 2020-ban viszont ez a kör 300 ezresre apad. Így ellensúlyozza, hogy a nem regisztrált munkanélküliek, a kényszer-háztartásbeliek, illetve az állást nem is keresők száma 600 ezerre kúszhat fel.
Összességében a foglalkoztatottak száma ugyan nem nő érdemben, de a népességfogyásnak köszönhetően arányaiban igenis javul.
A kormány a foglalkoztatottságot tekinti fő mutatószámnak – csakhogy a módszertan szerint már az is foglalkoztatottnak minősül, aki az adatfelvétel hetében legalább heti egyórányi, jövedelmet biztosító munkát végzett, vagy legalábbis rendelkezett olyan munkahellyel, ahonnan átmenetileg (betegség, szabadság miatt – ideértve a szülési szabadságot is) nem dolgozott. Éppen ezért a valós munkaerőpiaci folyamatok sokkal hitelesebben felrajzolhatóak az „alkalmazásban állók” (értsd: rendszeres napi nyolc óra munka) számával. Nem véletlen, hogy míg foglalkoztatottból 4,07 milliót számolt májusban a Központi Statisztikai Hivatal (KSH), addig alkalmazásban állóból mindössze 2,73 milliót. Ez alig 10 ezerrel múlja felül a 2010. májusi adatot. Az pedig a hab a statisztikai tortán, hogy a KSH a külföldön dolgozó mintegy 500 ezer magyart is feltünteti a hazai statisztikákban.
Csonka nyugdíjak
Egy felosztó-kirovó nyugdíjrendszer – márpedig a magyar szisztéma éppen ilyen – nem tud összeomlani, ez a jó hír. A rossz hír viszont az, hogy jelentős mértékben elveszthetik értéküket az időskori ellátások. A számítások szerint körülbelül 2040 táján kerül igazi bajba a nyugdíjkassza. Mégpedig azért, mert az 1950-es évek baby boomjának, a Ratkó-korszaknak a gyerekei most mennek nyugdíjba – őket még eltartják fiaik, lányaik, ám a következő generáció már komoly bajban lesz. Ugyanis mostanában majdnem feleannyi gyerek sem születik, mint úgy harmincöt éve. Magyarán: 2040 környékén egy járulékfizetőnek mintegy 1,8 nyugdíjast kellene eltartania.
Egyértelmű, hogy ha markánsan lecsökken a befizetők száma, akkor a jelenlegi nyugdíjszint fenntartásához rendkívül magas járulékokat kellene az államnak besöpörnie. Ennek terhét azonban valószínűleg a hatalom nem veszi magára, illetve a polgárok sem lennének képesek ekkora befizetésre. Következésképpen az időskori ellátást kell csonkolni. Már csak azért is, mert jelenleg a központi költségvetés nem hajlandó befoltozni a nyugdíjkasszán tátongó lyukat, hiszen Orbán Viktor szerint csakis a befolyt járulékokból lehet ezt a járandóságot folyósítani.
Emlékeztetőül: a 2009-es nyugdíjreform után pozitívumokat mutatott a mérleg: 2010-ben 3 milliárd többlettel büszkélkedhetett a nyugdíjkassza, ám 2012-ben már 73 milliárdra rúgott a hiány. Igaz, 2013-ban plusz 26 milliárddal zárt a nyugdíjbiztosítás, de csak úgy volt képes erre, hogy azeinstandolt 3000 milliárd magán-nyugdíjpénztári vagyonból 433 milliárdot pumpált a kabinet a nyugdíjrendszerbe. Varga Mihály pedig épp pár napja nyugtatott meg mindenkit, hogy 15 évig nem kell hozzányúlni a szisztémához.
Csakhogy a szakma szkeptikus: Barát Gábor például úgy saccolja, hogy már három év múlva megreccsenhet a nyugdíjrendszer. Az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság volt vezetője szerint ezt járulékemeléssel vagy az induló és a már meglévő nyugdíjak csökkentésével lehetne elérni. Simonovits András úgy látja, a rezsiharc eredményeként tavaly 4 százalékkal, idén 2 százalékkal haladta meg az inflációt a nyugdíjemelés. A nyugdíjszakértő szerint már így is 10-20 százalékos „túlígértség” van a rendszerben. Miközben a magyar átlagnyugdíj nem éri el a százezer forintot.
Hogy mennyire sorvad a nyugdíj harminc év múlva, arról csak becslések vannak. Az ökölszabály szerint, aki ma megy nyugdíjba, amennyiben az átlagbért vitte haza (mintegy nettó 145 ezer forint), nyomban veszít 15-20 százalékot, azaz járandósága 116–124 ezer forint körül alakul. 2040-re viszont ez a „veszteség” akár 35-45 százalékra is hízhat.
Vissza se néznek
Egyre többen döntenek úgy, hogy elhagyják Magyarországot, és máshol próbálnak boldogulni. Bár egyelőre pontos adatokat szinte lehetetlen mondani arról, hányan vándoroltak már ki, egyes számítások szerint 2018-ra akár 800 ezer honfitársunk hagyhatja el (vélhetően végleg) az országot.
Ez elsősorban a fiatalokat érinti – ami jelentősen befolyásolja nem csak a munkaerő-piaci helyzetet, de a gyermekvállalás kérdését is, hiszen mindkét szempontból épp a „legértékesebb” életkorban lévők távoznak.
A fiatalok elvándorlása már érettségi után megkezdődik, bár egyelőre nincsenek adatok arról,hányan tanulnak külföldi egyetemeken és főiskolákon.
Korábban számos nagyvárosi gimnázium tanára és igazgatója jelezte, hogy a végzős osztályok tanulóinak egy része a kivándorlás lehetőségét is számba veszi a továbbtanulásánál. Ez a jelenség még csak egy szűk kört érint, a diploma utáni elvándorlás azonban a jövőben egyre nagyobb problémákat okozhat a hazai munkaerő-utánpótlásban.
Részben ennek megfékezésére vezették be a hallgatói szerződés intézményét, amely arra kötelezi az állami ösztöndíjjal (vagyis ingyen) tanuló diákokat, hogy az oklevél megszerzését követő 20 évben a tanulmányaikkal megegyező ideig itthon dolgozzanak, különben vissza kell fizetniük képzésük költségeit. Eredetileg a kitűzött időtartam kétszeresét kellett vállalni, de a tiltakozások hatására a kormány változtatott álláspontján. Bár azt még nem tudni, hogy a hallgatói szerződésnek lesz-e valós visszatartó ereje, a szakemberek véle ménye szerint ezzel az eszközzel nem lehet majd számottevően megfékezni a külföldi munkavállalást.
Bevezetése inkább csak azoknak a hangoknak az elcsendesítésére volt alkalmas, melyek szerint „az én adófizetői pénzemből ne képezzünk szakembereket külföldre”. Valójában, ha egy fiatal sokkal jobb fizetésért tud munkát vállalni más országban, mint itthon, akkor egyáltalán nem valószínű, hogy az fogja visszatartani, hogy 20 év múlva, vagyis a negyvenes évei elején vissza kell fizetnie azt a 2–4 millió forintot, amelybe tanulmányai kerültek.
Ennél nagyobb összeggel szinte csak a művészeti képzésben részt vevőknek (esetükben különösen kérdéses, hogyan mérik majd a hazai és a külföldi munka időtartamát) és az orvosoknak kell számolniuk.
Egyelőre az is bizonytalan, hogyan ellenőrzik majd, ki hány évet töltött külföldi és itthoni munkával, mi lesz azokkal, akik esetleg munka nélkül lesznek évekig, és 20 év múlva hogyan hajtják be rajtuk tanulmányaik költségét.
Az Egészségügyi Engedélyezési Hivatal friss adatai szerint az elmúlt hét és fél évben több mint nyolcezer orvos ment külföldre, és az idei év első felében sem lassult érdemben az egészségügyi szakemberek elvándorlásának üteme. A 25 és 29 év közötti, szakvizsga előtt álló fiatal orvosok körében többen kérték ki a külföldi munkavállaláshoz szükséges igazolást, mint tavaly. Az első fél évben 514 orvos és fogorvos, valamint 257 ápoló, szülésznő ment külföldre, míg 2013-ban egész évben a külföldre távozók száma 1218, illetve 555 volt. Ebben nincsenek benne a gyógyszerészek és az egyéb egészségügyi dolgozók.
Romatrend
A legérzékenyebb kérdés továbbra is a cigányság helyzetének megoldása (lenne), ám úgy tűnik, rendre elbukik minden megoldási kísérlet – ennek okaként viszont még mindig tartja magát az a felfogás, hogy a romák ingyenélő segélynyelők, akik napszámban gyereket csinálnak – többek között azért, hogy így maximalizálják a besöpörhető szociális támogatásokat. És bizony a romák segélyeinek „hála” ilyen nagy a lyuk a büdzsén.
És ezt az imázst, bizony, a politikai elit is komolyan építette. A legplasztikusabban a Fidesz kegyéből alkotmánybíróvá emelkedő Pokol Béla fogalmazott, aki azt vizionálja, hogy 2050-re 7 millióra fogy a magyar, és ennek a népességnek harmada nem is magyar, hanem cigány lesz. A romák pedig felélik az ország nyugdíjkasszáját. Nos, abban demográfusok, szociológusok, gazdasági szakemberek többé-kevésbé egyetértenek, hogy 1991 és 2021 között duplázódik a cigányság lélekszáma (egy populáció évi 1 százalékos növekedés mellett 70 év alatt nő a kétszeresére).
A 2050-es helyzetet azonban a szakemberek kevésbé „félik túl”, mint Pokol.
Így a matematikai demográfia és a népesség-előreszámítás kutatója, Hablicsek László és Kemény István demográfus például úgy számol, hogy 2050- re a cigány népesség mintegy 1,1-1,2 millióra tehető majd. Ugyanis a gyermekvállalási kedv a romák körében is csökkenhet – jelenleg egy roma asszony átlagosan 3,1 csecsemőnek ad életet (ez az országos átlag kétszerese), 2020-ban viszont előreláthatóan már csak 2,4-nek. Hogy ennek ellenére mégis hasonló ütemben gyarapszik majd a roma társadalom, annak az az oka, hogy körükben is növekszik a várható élettartam, a férfiak 62 év helyett talán 65-tel is kalkulálhatnak, míg a nők 69 esztendős átlaga 72 évesre javul. (2001-ben a roma népesség – hiszen egy alapvetően fiatal közösségről van szó – átlagéletkora 26,1 év volt, a 2020-as várakozás 29,9 év, és 2050-re ez felcsúszhat 31-33 évre.) Mivel közben a társadalom egésze fogy, 2050-re 8-8,5 millió polgárt számolhat már csak az ország.
Így a roma lakosság aránya mintegy 15 százalékra becsülhető. A fiatalság körében – 0 és 15 év között – az arány mintegy 24 százalékos lesz, ugyanis a jelenlegi mintegy átlagosan 1,5 százalékos termékenységi bázis 1-re csökken. (Persze nem egységesen oszlik majd meg a roma lakosság az országban.) Így 2050-ben a mintegy 2,5 millió valós munkavállalóból – ez mintegy egymillióval kevesebb, mint jelenleg – minden hatodik roma lesz.
Arról, hogy mennyire valós veszély az, miszerint a társadalombiztosítási és nyugdíjkasszát a cigány népesség növekedése borítja-e meg igazán, eltérnek a vélemények. Tény: egyre kevesebb a társadalombiztosítási kassza befizetője, és egyre több a „pénzfelvevő”. Ám nyugdíjszakértők szerint, a roma lakosság nem jelent extra kockázatot. Egyrészt csökken a gyerekek száma, másrészt a felnőttek arányaiban markánsan korábban halnak – azaz többségük nem éri el a normál nyugdíjkorhatárt, továbbá mivel a romák zöme nem dolgozik jelenleg sem, így öregségében is csak szegénységi nyugdíjra (a minimálbér felére, mintegy nettó 33 ezer forintra) jogosult.
Halálosan olcsóbb
Nagyban átformálta a mélyszegénységben élők – és így romák százezreinek – ellátását az Orbán-kormány a közfoglalkoztatási rendszer bevezetésével.
Egyrészt 2010-ben a kabinet 47 ezer forintra csökkentette az addig mintegy 58 ezer forintos közmunkásbért, másrészt kijelentette: aki legalább egy hónapot nem dolgozik egy évben közmunkásként, az nem kaphatja a havi 22 800 forintos jövedelempótló támogatást. (Ezt nemrég csökkentették mintegy 6 ezer forinttal, illetve egy családból csak egy ember jogosult rá, hiába munkanélküli akár mindkét szülő is.) Így drasztikusan csökkent a mélyszegénységben élő milliók jövedelme – ezzel együtt várható élettartama is, ami azt jelenti: sok pénzt spórol a társadalombiztosítás.
AZ ÖSSZEÁLLÍTÁST KÉSZÍTETTE: DIÓSZEGI-HORVÁTH NÓRA, NAGY B. GYÖRGY, SZABÓ KATA
