Most, hogy a spanyol Király Kupa elődöntőjének első mérkőzésén a Barcelona 2-1-re győzött Madridban, az Atletico ellen, Luis Enrique, a katalán csapat edzője közelebb került ahhoz, hogy újabb külön meccset nyerjen. Neki örökösen csatáznia kell, mert elődje a fenomenális Pep Guardiola, a Barca-futball (és az egyetemes labdarúgás) megújítója volt, aki beteljesítette azt a mondást, mely szerint a vörös-kékeknél nem csupán arról szól a játék, hogy győz-e a csapat, hanem mindenekelőtt arról, hogy miként győz. „Mindenféle” produkcióval nem igazi a diadal…
Ami biztos: Luis Enrique menetből startolt, és az erős kezdés a folytatásban sem bosszulta meg magát.
A Barcelona 2015-ben és 2016-ban is duplázott, azaz elhódította a bajnoki címet, valamint a Király Kupát, s az előbbi esztendőben a Bajnokok Ligája, valamint a klub-vb trófeáját is elnyerte. Hozzá kell tenni: nem feltétlenül javuló körülmények között. Mert az utóbbi három év igazolásai közül csak az uruguayi Luis Suarezé vált be maradéktalanul – hiába, ezzel a névvel méltánytalanság volna csalódást kelteni Barcelonában, ahonnan az 1960-as esztendő európai aranylabdását, a spanyol Luis Suarezt adták –, a további szerződtetések döntő hányada a legdiszkrétebb megfogalmazással is hagyott kívánni valót maga után. Talán még Rakiticé volt elfogadható, de ha azt nézzük, hogy Thiago Alcantarát és Fabregast is elengedte a Barca, akkor a svájci-horvát középpályás megjelenése sem feltétlenül az előrelépés záloga. (Arda Turannal, André Gomessel és Denis Suarezzel hasonló a helyzet.) Ám az alpesi születésű futballista Nou Camp környéki feltűnése jóval inkább alátámasztható, mint Douglasé, Vermaelené, Aleix Vidalé, Mathieu-é, Umtitié, Alcaceré vagy ter Stegen kapusé.
Pláne, hogy közben – Thiagón és Fabregason kívül – olyan labdarúgók távoztak, mint a Barcelonában szinte hibátlanul védő Claudio Bravo, a támadójátékot is meghatározó 99-szeres brazil válogatott Daniel Alves, valamint Alexis Sanchez, Pedro.
Ehhez képest Luis Enrique ragyogóan áll, hiszen legutóbbi harminc tétmérkőzéséből húszat megnyert, hetet döntetlennel zárt, és csak hármat veszített el mindenekelőtt a Messi, Suarez, Neymar támadóhármasra építő csapata. Ez valóban extraklasszis trió, bár Neymar egy ideje nem villog úgy Barcelonában, ahogyan a brazil nemzeti együttesben viszi a prímet. (Huszonnégy éves korára 75-szörös válogatott, 50 góllal.)
Részben emiatt van, hogy a vesztett pontok tekintetében a Real Madrid héttel jobb örök vetélytársánál – e különbség megtartásához meg kell nyernie elhalasztott valenciai mérkőzését –, s a bajnoki táblázat állása alapján többen emlegetni kezdték Guttmann Béla bölcseletét, mely szerint az ugyanannál a csapatnál töltött harmadik év minden edző számára halálos. (Mint tudvalévő, honfitársunk 1961-ben és 1962-ben BEK-diadalra vezette a Benficát, majd – miután hiába kért fizetésemelést – otthagyta és megátkozta a klubot. Azóta a lisszaboni együttes nyolc európai kupadöntőt vívott, és mindahányszor vereséget szenvedett.)
Akárhogyan alakul, szerintem ma már semmiképp sem érvényes az a szigorú tétel, hogy Luis Enrique közepes edző a világ legjobb játékosaival. A legkiválóbbakra vonatkozó megállapítás ugyanis csak a csatársorra igaz. Amúgy meg azt hiszem, a tréner ellenállóvá vált a negatív meglepetésekkel szemben. A spanyol liga urai a múlt esztendőben – szokás szerint – három szakvezetőt jelöltek az év edzője címre.
Luis Enrique nem volt köztük.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!