Szeptember vége volt, zárthelyi dolgozatra készültünk az egyetemen. Fülemen egy zsebrádióval ültem be a hátsó padsorba, remélve, hogy a tanár nem veszi észre. Egészen letekertem a hangerőt, de azért nem annyira, hogy ne halljam Gyulai István elfúló hangját.
„Imre nekiáll, nekidurálja magát.” Akkorra már túl voltunk Darnyi, Egerszegi, Szabó Joe és a kajak négyes aranyán, és nagyon úgy festett, hogy az esélyes kardcsapat alulmarad a szovjetekkel szemben. Abban a bizonyos döntőben az ellenfél már 8-4-re vezetett és csak egyetlen asszónyira volt a végső győzelemtől.
Közben a tanár felírt valamit a táblára, de én már nem tudtam figyelni. Tudniillik a mieink feljöttek 8-7-re. Amikor Imre, vagyis Gedővári Imre nekidurálta magát. Alsannal vívott, és saját asszóján belül 1-4-ről (egy tusra volt a vereségtől) egyenlített. Aztán úgy nyert 6-5- re, hogy az utolsó pont előtt az ellenfélnél volt a kedvezmény (együttes találat esetén a sorsolás miatt neki járt volna a tus), így a 8-8-as végeredmény jobb találataránnyal olimpiai aranyat ért. „Megadtaaa, ott vannak a magyarok!” – üvöltötte Gyulai. Én se bírtam tovább, felpattantam, és hangosan közöltem mindenkivel: nyertünk! Akkor vettem észre, hogy rajtam kívül még legalább tízen szorították a fülükhöz a rádiót. A dolgozat elmaradt, hogy később megírtuk-e, már nem emlékszem.
A két főhősből egyik sem él már. Gyulai 2006-ban halt meg, Gedővári pedig éppen két éve, májusban.
Ilyet azóta sem éltem át, számomra valahogy ez a győzelem jelenti a mai napig azt, hogy semmi sem lehetetlen. (Az aranyérmes magyar kardcsapat tagjai voltak még: Nébald György, Szabó Bence, Bujdosó Imre és Csongrádi László.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!