Hogy kijön-e Harry Potter Arany Jánossal, és hogy muzsikál-e hozzá Vejnemöjnen, ez ügyben kell rendet vágni a fejekben. Nem a diákokéban, és nem is a tanárok fejében, hanem legelőször is a valódi nemzeti tragédiával szembesülni képtelen kormányéban. Ha finoman nem megy, hát akkor durván, mert mi mást érdemel, aki meglopja a gyerekemet?!
Ha a drámát kedveli, esetleg fogékony a horrortörténetek iránt, akkor a 2015-ös PISA-felmérés e héten nyilvánosságra hozott jelentése az ajánlott olvasmány. Hogy benne tönkretett életekről, eltékozolt jövőről, kilátástalanságba taszított gyerekekről van szó, az Radó Péter oktatáskutató összefoglalójából is tudható. Tényszerű, érzelemmentes mondatok, úgy koppannak, akár egy ítélethirdetés szavai a tárgyalóteremben. Magyarországon minden harmadik 15 éves fiú funkcionális analfabéta. Pont. A magyar közoktatás minden évben több mint 25 ezer fővel gyarapítja a funkcionális analfabéták számát, közel ugyanennyivel a legalapvetőbb természettudományos készségekkel sem rendelkezők számát. Pont. Magyarországon minden évben több mint 17 ezer olyan tanuló kerül ki a közoktatásból, akik semmilyen alapkészség tekintetében sem rendelkeznek a legminimálisabb tudással sem. Pont le vannak itt írva az előttünk álló évtizedek.
Régebben úgy volt, hogy egy kormányon mégiscsak a jövőt kérik számon a (választó) polgárok. Ennek a kormánynak azonban az a legnagyobb politikai teljesítménye – mert ez is egyfajta teljesítmény, nem vitás –, hogy olyan hevességgel tolja ránk a múltat meg a minden napra jutó gyűlölni valót, hogy kisebbségben maradtak, akik a saját gyerekeik majdani életkilátásai szempontjából képesek értékelni mindazt, amit ma politikának neveznek.
Emiatt teheti ez a kormány, hogy amikor a jövőről szóló bizonyítványát, benne a hatalmas kapát megkapja, az aljas cinizmust is megengedheti magának.
Nehéz máshogy minősíteni Lázár János szavait, amikor is a diákokat meg a tanárokat okolja a tragikus PISA-eredményért. Azt mondja, a kormány csak a kereteket biztosítja, a többi nem rajta múlik. Na igen, azok a bizonyos keretek. Hogy azok milyenek a magyar oktatáspolitikában, annak kapcsán szintén Lázárhoz érdemes fordulni, aki néhány napja fejtegette: a legtöbb, mi egy gyereknek adható, hogy jó magyart és jó keresztyént nevelnek belőle. Igaz is, ha egy mai 15 éves netán Lázár János vagy efféle akarna lenni, ha nagy lesz, ahhoz a nemzetieskedő kivagyiság némi farizeussággal párosulva elegendőnek bizonyulhat.
Más esetről viszont nem tudunk, ahol a magyarságteljesítmény lenne az alkalmazási követelmény.
Lázárnál, ha nem is bölcsebb, de szakmaibb álláspontot foglalt el a mai bukásban elévülhetetlen érdemeket szerzett Hoffmann Rózsa, boldogult emlékű oktatási államtitkár, akit mikor a PISA-felmérésekben rendre nagyszerűen teljesítő finn oktatási rendszerről kérdezték, azt bírta felelni, hogy bár Finnországban jók ugyan az eredmények, de nem tanítják az iskolában a Kalevalát, márpedig „Arany Toldijának tanítását nem áldoznám fel azért, hogy kettővel több gyakorlati feladatot oldjanak meg az iskolában”.
Íme, a kormány szerint a világ, az oktatás politikai és szakmai keretei, amelyek minden hozzáértő szerint, nem egyedüli tényezőként ugyan, de a mostani tragikus PISA-eredményt okozták. Sokak szerint ez tudatos politikai számítás eredménye. Gondolkodó, véleményalkotásra képes fiatal generációk helyett alattvalókra van szüksége ennek a kormánynak, mert belőlük lesznek a jó szavazók. Ha ezzel szemben a posztindusztriálisnak nevezett munkakörök betöltéséhez szükséges képességeket, úgymint kezdeményezőkészség, kreativitás, kommunikációs képesség, fejlesztené a magyar oktatási rendszer, akkor hamar meggyűlne a bajuk a kreált valóságot megkérdőjelezni képes öntudatos polgárokkal.
Bár a tudatosságot nem kétlem, a hideg politikai számítás helyett azt tartom valószínűbbnek, hogy az Orbán-rezsim is eljutott oda, ahová minden autokrácia: bennük a fejlődés ellenszenvet, a technológiai újítások félelmet keltenek, mert tudják, ezek a hatalmi rendszerek megváltozásához és új elit kialakulásához vezethetnek. Miközben előszeretettel szónokolnak Új Világrendről, nem értik, miről is szól az valójában, úgy vannak ezzel, mint monarchikus elődeik, akik Bécs–České Budějovice vonalon azért építettek lovakkal vontatott kocsikhoz alkalmas sínpályát, hogy így lassítsák a gőzmozdony elterjedését a világnak ezen a felén.
A régit lebontó új miatti rettegés okán ennek a kormánynak nem tűnik fel, hogy az országok, amelyek az oktatási rangsorok élén szerepelnek, ugyanazok, mint amelyek a versenyképességi, sőt a mindenféle boldogságmutatót számba vevő listák elején találhatók.
A gazdasági teljesítmény, az életminőség és az oktatás között tehát egészen világos a szoros kapcsolat. A demokratikus körülmények között minőségi oktatást biztosítani képes országok oktatási rendszerei pedig egyvalamiben biztosan hasonlítanak egymáshoz: a tanszabadság biztosításában. Emiatt lehetséges, hogy – szemben Hoffmann Rózsa tévképzeteivel – nincs finn, aki ne tudná, ki az a Vejnemöjnen, sőt érti is, miről énekel, és ez a tudása mégse akadályozza meg abban, hogy közben képes legyen bekapcsolni egy számítógépet.
Hogy így van, az tényleg leginkább a tanárokon múlik, és nekem nincs kétségem afelől, hogy erre a magyar tanárok is képesek lennének. Csakhogy nem hagyja nekik a kormány. Gúzsba köti őket, rájuk telepszik egyentankönyvekkel, KLIK-kel, adminisztrációs terhekkel, az életüket minden évben újra és újra felforgató szabályozással.
Pedig hamar kiderülhetne, Hoffmann Rózsa megrökönyödésére, hogy Arany és a gyakorlati feladatok nem zárják ki egymást, hogy aki Harry Pottert olvas, az nagyobb eséllyel fog egyszer Kalevalát is, meg hogy a digitális technika okosalkalmazásával ad absurdum még magyarságtudatát is fejlesztheti, akinek ehhez van kedve. Ehhez legelébb a tanároknak kell kiszabadulniuk az Orbán-kormány fogságából. Hiszen ha ők nem szabadulnak, még a gyerekeink se fognak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
