Gondolom, nem mindenkinek ment ki a fejéből az elmúlt két évtized egyik klasszikus politológiai terminusa: a „varsói gyors”. Természetesen a kifejezés metafora, amely azt volt hivatott érzékeltetni, hogy a lengyelországi hatalomváltás megérkezett Magyarországra, ugyanabban a színezetben, mint amott. Visszajöttek, ahogyan mondani volt szokás, a korábban kiebrudalt kommunisták, nem is egyszer. A lengyeleknél előbb 1993-ban, minálunk 1994-ben; őnáluk 2001-ben, nálunk 2002-ben. Persze nem azért, mert a két ország másolni akarta volna a másik példáját, hanem azért, mert a rendszerváltozással együtt járó megszorítások és privatizációk megfosztották a „zembereket” a létbiztonságnak attól az élményétől, amit a kommunista rendszerek – olyan színvonalon, amilyenen – nyújtottak, és amitől a szinte elkerülhetetlen takarékossági intézkedések megfosztották őket.
Óhatatlanul is fölmerül bennem a történelmi párhuzam, ahogyan a görög Sziriza választási győzelmét és a spanyol Podemos ellenállhatatlannak tűnő nyomulását nézem. Mindketten radikálisan baloldaliak, mindketten populisták és elitellenesek, mindketten arra alapozzák a politikai platformjukat, hogy a dolgos nép ne fizessen azért, amit a hagyományos pártok, a korábbi jobb- és balközép „establishment” elrontott, adósságban felhalmozott. Itt azonban van egy lényeges különbség. A „varsói gyors” legfeljebb Budapestre futott be, de késői párja – amelyet nevezzünk athéni gyorsnak – félő, hogy ragályt terjeszt maga körül. Lengyeleknek, magyaroknak módjuk sem volt rá. A kérdéses időpontokban egyikünk sem volt tagja az Európai Uniónak, egyikünknek sem volt eurója (igaz, ma sincs), és egyáltalán nem szaporodtak el annyira az unióellenes, multikulti-ellenes, bevándorlásellenes pártok, politikai szervezetek, mint manapság. A „baloldali elhajlás” se volt népszerű annak idején.
Viszont. Mind Görögország, mind Spanyolország nemhogy uniós tagország, mindkettő eurós is – és mindkettő nyakig el van adósodva. Az orbitális munkanélküliségről nem is beszélve. Alexisz Ciprasz, a görög Sziriza vezetője – immár miniszterelnök – a szó szoros értelmében „kilőtte” a történelmi pártokat (szocdemeket és néppártiakat egyaránt), a Podemos csak készül rá. Mindketten az unió Angela Merkel által ösztökélt takarékos politikáját vették célba, mondván, hiába minden megszorítás, attól még egyiküknek sem lesz jobb. Nem növekszik a gazdaság, nem csökken az állástalanság – kivált a fiatalok körében nem –, egyszóval az unió olyan politikát erőszakol rájuk, amelynek semmi hozadéka nincsen.
(Ad notam: annak idején se Magyarországra, se Lengyelországra nem erőltettek rá semmi néven nevezendő gazdaságpolitikát, más szóval a „varsói gyors” semmi ilyet nem hozott magával. Igaz, 15-20 évvel előtte voltunk a krízisnek.)
A baj az, hogy Ciprasz győzelme nagyon erőteljes vonzerőt gyakorol az euróövezet déli országaira, még ha sokkal kevésbé baloldaliak is, mint az ő Görögországa. Engedjék el a tartozások jelentős részét! Remek. Vagy ha nem, vigyék le a kamatokat! Még jobb, ráadásul kivihető is. Vessenek véget a privatizációknak! Állítsák helyre a köztisztviselők és közalkalmazottak megnyirbált bérét, és vegyék vissza azokat, akiket ebből a körből elbocsátottak! Állítsák helyre a szociális juttatásokat!
Hogy mindezt miből, azt nem mondja, de a népnek nagyon tetszik. Tudomást sem akar venni arról a 240 milliárd euróról(!), amit Görögország fölvett, holott ennyi pénzből Magyarországot Ausztria színvonalára lehetne fölemelni. (Mellesleg: az egy főre jutó görög GDP még így is messze meghaladja a magyart.) És nem csak a görögöknek tetszik. Hamarosan választások lesznek Spanyolországban és Portugáliában, jövőre meg Írországban.
A nyugat-európai baloldal erőt merít a Szirizából. Vélhető, hogy ugyanazok a követelések, amelyeket Ciprasz megfogalmaz (és például a privatizációk leállításával végre is hajt), nem szorulnak a görög határok közé. A veszély magára az euróra leselkedik, ami nem vicc. Az imént használtam azt a kifejezést, hogy „ragály”, és ez annyiban jogos, hogy minden aggály dacára Brüsszel és Berlin esetleg késztetést érez Ciprasz választási győzelmének megjutalmazására. Ha ez bekövetkezik, a többiek – Lisszabontól Ciprusig – vérszemet kaphatnak. Sőt, azt mondanám, az egész európai baloldal vérszemet kaphat. De ez jól nem végződhet. A német szociáldemokrata gazdasági miniszter mondta: „A görögöknek joguk van azt választani, akit akarnak, nekünk meg ahhoz, hogy ne finanszírozzuk az adósságaikat.”
Imádkozhatunk, hogy a görög kísérlet ne végződjön azzal, mint amivel a nyolcvanas évek elején a francia végződött. Mitterrand bevette a kormányába a kommunistákat, mindent államosított, amit lehetett, majd fél év múltán megszabadult a partnereitől és visszacsinálta az egész műveletet. És még adóssága sem volt. Csak a rendszer nem működött.
------------------------------------------------
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
