Március idusa után a magyar demokratikus ellenzéknek mihamarabb két kompromisszumot kell elfogadnia. A demokratikus pártoknak meg kell egyezniük egymással a közös indulásról, a civil mozgalmaknak pedig be kell állniuk a pártok mögé.
Keserves kompromisszumokról van szó, mert a két optimális modell nem jött be, egyrészt a demokratikus pártok még nem tudtak a Fidesszel szemben versenyképes politikai szereplővé válni, másrészt a civil társadalom ébredése eddig még nem hozott olyan politikai földrengést, ami a Fidesz „bársonyos diktatúráját” megrengette volna. A megörökölt demokratikus pártok, a régi demokratikus elit még mindig a múltba réved, és felháborodva tekint a magyar társadalomra, amit nem hoznak izgalomba az elfáradt üzenetei. De az oly sokáig várt és oly sokszor megálmodott civil áttörés sem következett be, bár a társadalmi mozgalmak terepén volt a legnagyobb változás, ami néha meghátrálásra kényszerítette az új típusú diktatúrát. Ezért a nagy „történelmi kompromisszumhoz” időszerűvé vált egy Társadalmi Kerekasztal megszervezése, ami a magyar társadalom legégetőbb problémáival foglalkozik, és egyben megteremti a demokratikus pártok és a társadalmi mozgalmak egymásra találásának, szervezett párbeszédének a lehetőségét.
A politikával kapcsolatos görcsös előítéletek még mindig kísértenek, mégis túl kell lépni rajtuk, mert akut válsághelyzetben a pártok is képesek a változásra, a politikai innovációra. Az elfáradt közhelyek közé tartozik a civil társadalom és a társadalmi mozgalmak gyengeségének emlegetése is, hiszen 2016 elején már két nagy tömegtüntetés is arról tanúskodott, hogy vége a passzív beletörődés korának. Ezért a két keserves kompromisszum elve nem pesszimista, ahogy korábban lett volna két rossz kiegyezéssel, hanem realista, hiszen ébredező pártok, mozduló szervezetek és tüntetési üzemmódba váltó emberek sokasága áll mögötte. Sőt végső soron optimista, mert arra épül, hogy most, a felező válság idején lehet lépni előre, mivel a Fidesz látszatdemokráciába csomagolt bársonyos diktatúrája a mélyülő válság, a fokozódó elgyengülés jeleit mutatja.
A jelenlegi válság azonban sokkal inkább társadalmi, mint politikai. Az oktatás és egészségügy krónikus válsága mozgatja az embereket, erről kell tárgyalni a demokratikus pártoknak egymással és a civil szervezetek szakértőivel a nagy nyilvánosság előtt. A Társadalmi Kerekasztal megszervezésével a társadalmi válság kezelésében erőteljes kontraszt keletkezik a kormány és az ellenzék, a politikai szereplők két tábora között. Egyfelől bebizonyosodik, hogy a kormány képtelen a civilek partnere lenni, a szakértőkkel érdemben tárgyalni és megegyezésre jutni, másfelől megmutatkozik, hogy a demokratikus ellenzék képes a problémákra szakmai megoldást találni és a válságból kiutat mutatni. A Társadalmi Kerekasztal 1989–1990-ben elmaradt, ennek a terhét még most is érezzük, most ennek a megszervezésével kell kezdeni a demokráciához való visszatérést. A központi kérdés az, hogyan lehet az oktatás és az egészségügy finanszírozását az uniós átlagra felvinni, és milyen reformokat, alapvető szerkezeti változásokat kell ennek megfelelően eszközölni. El kell kerülni azt a rossz közhelyet, hogy nincs erre erőforrás, mivel a fideszes korrupció leállítása, például a sokat emlegetett stadionépítkezés kiiktatása már önmagában is komoly megtakarítással jár.
Az oktatás és az egészségügy szakmai-közpolitikai reformjai nem igényelnek közvetlen politikai mobilizálást, mert a társadalmi jelentőségük eleve adott és ebből lépésről lépesre kibomlik a politikai relevanciájuk és hosszabb távú mozgósító hatásuk is. Az oktatás reformja maga is jövőkép átalakítása a jelenlegi ipari-kiszolgáló társadalomból a tudásalapú társadalom felé, az egészségügy „normalizálása” pedig maga a hatékony szociálpolitika, és a kettő együtt minden nemzedéket és állampolgárt érint, akár többszörösen is. Ez a kettős rendszerszintű reform az oktatásban és az egészségügyben egyúttal meggyorsítja a gazdasági fejlődést is. Már csak azért is, mert már kezdetben lecsökken és idővel megszűnik a képzett munkaerő kiáramlása valamennyi területen, az egészségügyben is, és az oktatás reformjával a szűk keresztmetszetek is csökkennek-oldódnak a termelés modernizálásában. Csábító lehet tehát a politikai szereplőknek mindenekelőtt a Fidesz korrupt politikai rendszerét támadni, mert ez könnyű célpont a politikusoknak és a civileknek egyaránt, s ráadásul jogos is. De az emberek a Fidesz korrupt világának emlegetésébe már kissé belefáradtak, míg a mindennapi életüket közvetlenül érintő, pozitív célokkal jobban mozgósíthatóak. A korrupció leleplezése ugyan fontos, ám közvetlenül nem javít az emberek életminőségén, míg az egészségügyben és az oktatásban minden nekifeszülés és kisebb változás is azonnal érzékelhető a mindennapokban is.
A feladat a pártoknak és a civileknek ezért két szekcióban, az oktatásban és az egészségügyben – több lépésben előre megtervezve – Társadalmi Kerekasztalt kell szervezniük. A Társadalmi Kerekasztal meghirdetése rövidesen megtörténhet, de az elindítása akkor esedékes, amikor már egy-két hónap után kiderül, hogy a kormány ezekkel az alapvető közpolitikai problémákkal nem tud megbirkózni. A Társadalmi Kerekasztal megszervezése és összeállítása egyben a kettős-keserves kompromisszum kialakítása is, hiszen a pártoknak és a civileknek – először a két oldalon, aztán egymás között is – megállapodásra kell jutniuk a szervezeti és személyi kérdésekben, ami egyengeti az útját a hosszabb távú együttműködésnek a 2018-as választások előtt. A mindenkit érintő, alapvető közpolitikai problémákra való koncentrálás azt is lehetővé teszi, hogy elkerüljék a parttalan politikai vitákat és a „ki kicsoda” jellegű személyi rivalizálást. A közpolitika jó előkészítő terepnek bizonyulhat a politikai megállapodásokra, s bár még két év van a választásokig, az idő már most is sürget, mert a közpolitikától a politikáig hosszú út vezet. A demokratikus ellenzék „tavaszi offenzívája” a Társadalmi Kerekasztal lehet, tessék nekilátni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
