Megvádolták Orbánt, hogy nem európai politikushoz illően beszél, s ezen felbőszülve – meg persze a tőle éppen ezt váró szavazókra sandítva – elment a strasbourgi tárgyalásra, hogy minden szavával, gesztusával azokat igazolja, akik róla ilyesmit állítottak. S erre ő is, udvaroncai is láthatóan felettébb büszkék.
Elárulva (nem először), hogy Európából őket csakis az euró érdekli, amit – a hála ugye nem politikai kategória – a lépten-nyomon ócsárolt uniójától kapnak. Azt természetesen csupán a híveket ámító trükknek tekinthetjük, hogy mindvégig úgy tett, mintha elengedné füle mellett (egy szabadságharcos nem alkuszik!) a kedden az Európai Bizottság alelnökétől is hallott óva intést: esze ágában sincs valóban megtenni azt, bevezetni a halálbüntetést, amiért az unión kívülre penderülhetne. Tisztában van, nagyon is, a tagság elvesztésének, de már csak a voksmegvonásnak is a végzetes következményeivel – rezsimjére. Orbán imád igazi kockázat nélkül csatába szállni (a Valutaalappal is akkor, amikor már nem volt szükség a hitelére, s tüstént visszasündörgött, amint bajba került). S tudja, hogy amíg a konzervatív német jobboldal kedvére építi le a szociális államot és a kancellár asszony eminens diákjaként kurtít minden – nem stadionra szánt – állami kiadást, addig a strasbourgi perekben vádolhatják, de el nem ítélhetik. Ha ismeri, citálhatná a pápára elsütött sztálini élcet: hány hadosztálya van Brüsszelnek?
De a menekültügyben is a tőle már ismert módon ravaszkodik: Európa képébe vágja a szélsőjobbosok fülének tetsző szöveget, miközben gondosan lesi, hány tagállam berzenkedik még a bizottság kvótaötlete ellen, élükön a konzervatív Cameronnal, kit próbálna golyófogóként maga elé tolni, noha az európai színtéren senki sem keverné össze kettejüket. Ami csöppet sem zavarja, ezért értelmetlen azon tanakodni, hogy a strasbourgi „magyar nap” és az azzal szinte egy időben zajló washingtoni kongresszusi meghallgatás, kinek a sikerét hozta. Orbán azért ment a tagadhatatlanul fogatlan oroszlánok barlangjába, mert már nem érdekli a róla Európában kialakult kép. Már éppúgy leírta Európát, ahogyan az őt. Hiszen néppárti kollégái is csak fanyalogva, elhatárolgatva merik mentegetni, az óceánon túl is csupán pár észrevehetően Orbánék által megkörnyékezett, inkább Obama kapujára célzó, ám ezzel a kongresszusi meghallgatással azonban öngólt lövő jobboldali politikus vállalja (ott persze a halálbüntetés megpendítéséért nem ültetik pellengérre).
Legrosszabbul szokás szerint az az ország járt, amelyet képvisel, mert az a sokat mondogatott kétharmad annyit tesz a külvilág szemében, hogy itt a többségnek, lám, Orbán kell, ő pedig európaiak közt – amint a mostani menekültekről beszélve közvetve érzékelteti – fehér. Kedden a strasbourgi teremben sokak arcáról lehetett leolvasni a hazánk iránti sajnálkozást, miközben kormányfőnk kellően el nem ismert sikerországról lamentált, mert nyilván nem tudja: nemzetközi fórumokon rendre ezt teszik (a külvilági meg nem értésen háborogva) a rossz rezsimek főemberei. Nálunk ilyenkor sokan csalódottak, mondván: Európára nem számíthatunk Orbán ellenében. Nagyobb baj, hogy Európa is ide jutott: számíthat-e még ránk Orbán ellenében?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
