Sejtésem szerint Orbánon és hű publicistáin kívül nincs ember, aki komolyan venné a washingtoni republikánusok fenekedését az Obama elleni elnökperre, pláne azt, amire kormányfőnk komoran utalt, a Fehér Ház lakójának eltávolítására. Mert többségük lévén az elnök elleni vádemelésre feljogosított képviselőházban, azt akár meg is szavazhatják (ahogyan tették másfél évtizede Clinton ellen), de az elmarasztalásról a szenátus kétharmadának kellene döntenie, amire most sincs semmi esély (ott ráadásul egyelőre demokrata többség van; másfél évszázada az első – és Clintonig egyetlen – elnökperben egy voks híján nem jött össze e kétharmad).
Obama annyira nyugodtan ülhet az ovális irodában, hogy a gyanakvó (és kollégái ötletétől borzongó) Boehner republikánus házelnök meg is gyanúsította az elnököt: valójában ő csinált sztorit az elnökperből, ami növeli népszerűségét (ahogyan Clinton esetében is), s az őszi kongresszusi választások előtt mozgósítja a demokrata tábort. Más sem hiányzik az esélyt látó republikánusoknak, mint az elnökpertől a Clinton-ügy óta viszolygó közvélemény háborgása. Hogy akkor miért verik a harci dobokat? A párt szélsőségesei képtelenek belenyugodni Obamába (sokuk nyilván a fekete elnökbe, amit „kenyai marxista” kódszóval álcáznak).
Pár tucat republikánus ultra Obama hivatalba lépése óta fenyegetőzik az elnökperrel, folyton keresnek és találnak is ürügyet, ha elég szavazatot nem is, hiszen elődeihez hasonlóan (bár történetesen kevesebbszer) ő is kijátssza olykor a képviselőházi többséget, hiszen enélkül megbénulna a kormányzás (és a mai többség pont erre játszik, emlékezzünk az államcsőd körüli huzavonára). E pár tucat szélsőséges a saját helyi pozícióit erősíti e fenyegetőzéssel, amit az Obama-utáló hívei élvezettel hallgatnak. Szegény Boehner tehetetlen velük szemben, most jobb híján találta ki, hogy inkább indítsanak bírósági pereket Obama ellen, ami persze az elnök ügyvédeinek ad munkát (Clintonnak sem lett volna gondja az ellene indított polgári perben, ha nem tesz hamis tanúvallomást Monicáról...).
A 19. századi első elnökpertől vagy száz évig tabunak számított az impeachment, az elnök alkotmányos felelősségre vonása, amikor a Watergate-botrány során egy publicista szóba hozta, a publikum meghökkent. De a republikánus kemény mag revánsot akart venni (Nixon csak azzal úszta meg, hogy a képviselőházi szavazás előtt lemondott, különben nem kaphatott volna kegyelmet utódjától). Aztán a szintén gyűlölt Clinton esetében átszakadt a gát, a radikálisok imádnak fenyegetőzni vele, holott nem annyira bunkó, mint bumeráng.
A szeretőjét letagadó elnök republikánus meghurcolása a komoly alkotmánysértések (és igazi bűnök) megtorlására szánt eszközt lejáratta. De nyilván nem annak a szemében, aki azzal dicsekedhet kampánygyűlésein hasonló beállítottságú híveinek, hogy „megszavaztam Obama elnökperét”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!