Tanulságos vita robbant ki karácsonykor a Fehér Ház távozó és hetek múlva beköltöző lakója között. Obama egy tévéinterjúban kijelentette, hogy amennyiben az alkotmány nem tiltaná harmadszori megválasztását, novemberben bizonyosan nyert volna.
Trump rögtön Twitteren tudatta, hogy ez nem fordulhatott volna elő: még hogy őt megverni?! S bár legendás hiúsága neki még sok bajt fog okozni az Ovális Irodában, kifakadásának most nem ez volt az oka. Ő, a legyőzhetetlen nem tűrhet el ilyen állítást (még Clinton tetemes szavazati többségét is próbálja vitatni), hogyan is veszthetett volna – pláne egy feketétől! – a fehér férfiak bajnoka, akinek táborában e két kategória volt a perdöntő. Obamát sem a „mi lett volna, ha” megfontolás vezette: ő még inkább a saját politikai oldalára gondolva mondta ezt. Emlékeztetve a – Trump által tagadni próbált – tényekre: túl Clinton hárommilliós vokstöbbségén, a három kulcsállamban csupán százezer kellett volna abból a többmilliós előnyből, amennyivel négy éve a demokrata elnök győzött, s amit Hillary nem kapott meg főleg a távol maradó fekete férfiaktól és fehér balosoktól.
Amerika tehát korántsem fordult jobbra, a (győztes mögé sietve felzárkózó és Trump-ellenes kifakadásait feledő) jobboldal csatát nyert, de a politikai háborúban a baloldal nem áll vesztésre. Ha sápítoznak is Kasszandrái, akik elárasztják a médiát vészforgatókönyveikkel.
Nem vitás, a búcsúzó esztendő az Atlanti-óceán mindkét partján a populistáké volt, akik megérthetően megállíthatatlan diadalmenetnek próbálják feltüntetni – a különben őket magukat is meglepő – idei sikereiket. Sem a Brexitért kampányolók, sem a Trump-csapat nem hitt győzelme lehetőségében (Farage júniusban még a szavazás éjjelén is temette esélyeiket, s ugyanígy a republikánus elnökjelölt bizalmasa még szerdára virradóra is közölte a sajtóval, hogy csodára volna szükségük…) Obama a pánikra hajlamosakat óvta az önmegvalósító próféciáktól. Nyilvánvaló, hogy nemcsak a lelépő elnök, hanem az elmúlt félszázad veszélybe került (Trump egyes miniszterei által célzottan is fenyegetett) progresszív örökségét is védelmeznie kell a balliberális oldalnak, de semmiképpen sem kisebbségből.
S ezért lesz az új esztendő túlzás nélkül sorsdöntő.
Történetesen éppen a cárdöntő, majd bolsevik forradalom centenáriumi éve is hosszú időre megszabhatja világunk sorsát. Ha a progresszió támadói és tagadói 2017-nek is nyertesei lennének, az nemzedékekre visszakergetné a világot az előző évszázad ördögi köreibe. Nem kell Kasszandrának lenni ahhoz, hogy a „világ nacionalistái egyesüljetek!” jelszó semmivel sem lesz sikeresebb a proletárokat biztatónál. S mindenkire ugyanúgy vészt hoz, mint hajdan, a miénkéhez hasonló kis országra még inkább. Nekünk nagyhatalmi patrónusainkkal sincs szerencsénk, lelkendezzék bár Trumpért jobboldalunk.
Ráadásul figyelhetnének ők is Obamára. Amerikában most négyéves küzdelem kezdődik, s a többséget még egyszer nem lehet meglepni. De az európait is mozgósították az idei kudarcai. A kritikus német csatatéren nem a szélsőjobb áll nyerésre, s a középjobb kancellárnak nincs alternatívája.
A francia szélsőjobb is csak a Kasszandráknál esélyes, reálisan aligha. Abban a valóságban, amelyet – paradox módon – immár nemcsak a populisták, hanem a lelepleződött hírhamisítók (és keleti segítőik) ellenében is jobb eséllyel lehet védelmezni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!