Megihlette a Washington Post publicistáját az a pekingi kép, amelyen az amerikai és a kínai elnök egy kis hídon sétálva beszélget a minapi ázsiai–csendes-óceáni csúcstalálkozóra tartva, s amelyet ő művészien megkonstruáltnak tekint: „azt az üzenetet hordozza, hogy Kína megérkezett mint nagyhatalom. Vezetője majdnem olyan magas, mint az amerikai elnök (és amint utóbb kiderült, kész amerikai stílusban, jegyzetek nélkül beszélni egy sajtókonferencián).

Ahelyett, hogy magát képtelennek tartaná a felelősségben való megosztozásra, egy erős Kína most késznek látszik rá”. Vagyis az eddig magát éppenséggel a neki kínált szuperhatalmi státusból lefokozó Peking mintegy bejelentette erre szóló igényét. Mintha csak igazolni akarná a világpolitika elemzőit: most kezdődik igazán „Ázsia és a csendes-óceáni térség évszázada”, amely kínai értelmezésben az övék. Tükröződik ez szomszédai, közte a gazdaságban már jócskán lehagyott Japán lekezelésében, s a Putyin által kínálgatott Peking–Moszkva-tengely távolságtartó kezelésében (ami érthető: a kínaiak sikeresen tartanak felfelé, az oroszok – most éppen az olajárak zuhanása miatt is – csúsznak lefelé). A magát immár Amerika mellé helyező Kínának nem igazán van már szüksége a „háromszögelésre”, amelybe a szovjet nyomás elől a korszakváltó Teng menekült.

Azon a hídon immár valóban ketten vannak, s Obama javára írják az óceánon túl, hogy mit sem törődve minapi belpolitikai vereségével, ügyesen használta ki az új keletű pekingi magabiztosságot (az elnök mintha felszabadultnak érezné magát a választási megfontolásoktól és politikai örökségével törődik). Mindenkit – valószínűleg a csúcs többi résztvevőjét is – meglepve, Obama nagy horderejű klímamegállapodást kötött a legnagyobb károsanyag-kibocsátó Kínával, megegyeztek az információs technológiai vámok csökkentéséről, a terrorizmus elleni harcban a hírszerzési értesülések cseréjéről, s így arról is, hogyan segíthetik katonai vezetőiket a számítási tévedések elkerülésében.

Ez utóbbi jelentősége talán a legfontosabb az „új évszázad” küszöbén. A magát eddig minden látványos fejlődése ellenére a vele járó nemzetközi felelősség alól kivonó Kína – egyelőre Ázsiában – máris kikezdené az „amerikai világrendet”, így a szomszédsága számára biztonsági garanciát jelentő amerikai flottajelenlétet. Szó sincs még persze annak felborításáról, az még az eljött század regénye, de az elemzőknek máris feltűnt, hogy Pekingben jócskán megszaporodtak a nacionalista megnyilvánulások. S azokba történelmileg nem illenek bele az egyenjogúságok: nemcsak Kína szomszédságával, hanem még az eddigi szuperhatalommal sem. Óhatatlanul eszébe jut az embernek Kissinger könyve Kínáról, amelyben a hetvenes évek legendás „ajtónyitója” érezhetően nem tudja eldönteni, vajon a két mai szuperhatalom, a köztük ma oly örvendetes együttműködés ellenére el tudja-e kerülni a száz évvel ezelőtti két hatalom, Anglia és Németország szintén kooperáló-rivalizáló viszonyának végzetét.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!