Sajnos megint jó esély van rá, hogy a fenti címbe már nem kell a kérdőjel, mert a kurdok ismét pórul járnak. Vagy mondhatjuk úgy is, újfent áldozatául esnek a kis- és nagyhatalmi érdekeknek. Amint Trianon, vagyis az I. világháborút lezáró versailles-i békekonferencia óta ismétlődően: nekik történetesen országukat ígérték meg abban a palotában, hogy aztán az ottomán birodalmat feldaraboló sévres-i konferencián mégse jusson nekik saját állam. Merthogy a még a világháború alatt született titkos brit–francia egyezség, az Irak és Szíria határait (a törzsi, vallási megoszlással mit sem törődve) előre meghúzó Sykes–Picot alku nyomán csak török területek maradtak, ám Atatürk seregei ott nem engedték a kurdokat berendezkedni. Ahogyan a későbbi évtizedekben meg a szomszédság gátolta meg a mindenütt kisebbségi, összességében vagy 25 milliós népcsoport függetlenségi próbálkozásait, leginkább ismét a törökök, ahol majd fele lakik folytonos üldöztetésben.
E mostani helyzet paradoxona, hogy a világveszélyt jelentő, ultraszélsőséges Iszlám Állammal szemben éppen a kurdok harcolnak a legelszántabban, akiknek – a Szaddám-rezsim szétesése óta – Irakban már létezik de facto államuk, teljes autonómiájú tartományuk, amely jószerivel életképes, kivált, ha tényleg sikerülne a kirkuki olajvidéket betagosítania. Ám maguk a kurdok ódzkodnak a valódi független állam itteni kikiáltásától, hiszen okkal nem szaporítanák ellenségeik számát a bagdadi kormányzat síitáival. Lévén már szíriai területeken így is két tűz közé kerültek: nemcsak az iszlamistákkal kell megküzdeniük, hanem török légicsapásokkal is, noha utóbbiak elvben velük egy fronton harcolnak a terrorállam ellenében.
Miként a történelem kezdete óta annyiszor, e térség az egymást keresztező erővonalak kusza kavalkádja. A mondás szerint a Közel- Keleten háborút lehet kezdeni Szíria nélkül, de Damaszkusz bevonása nélkül nincs béke. Ezt most látjuk igazolódni sokadszor. Mert, ami szíriai polgárháborúként indult, az mára globális hatású hadakozássá fajult, amelyben valamennyi résztvevőnek több ellensége is van. Washington a török földet elárasztó, s immár Európára átcsapó menekülthullám visszaterelésére alkut kötött Ankarával egy észak-szíriai biztonsági zóna létesítésére. Csakhogy Erdogan (amúgyis ellenségigényű) rezsimje akként lépett be e háborúba, hogy a kurdokra is odacsap. Lévén utóbbiak bátor harcosai is e zónában találhatók. Ők eddig élvezték az amerikai légi támogatást, ám annak, hogy utóbbi előnyösebb bázisról, török földről indulhasson netán olyan ára lesz, amit Washington végül – nagyhatalmi elődeihez hasonlóan – a kurdokkal lesz kénytelen megfizettetni. Mert ki tudja ma még, hogy mire jut az újabb titkos diplomácia, az amerikai–orosz–szaúdi alkudozás, amely különben logikusan próbálkozik e sokszereplős, hiszen (az atomalku nyomán) valószínűleg az irániakat is bevonó antiiszlamista művelettel, s amely alighanem ismét átrajzolja a táj térképét.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
