Putyin a héten azzal lepte meg a világot, hogy a baljós, burkolt fenyegetések helyett hirtelenjében mérsékelt hangnemre váltott.

A borús jóslatokkal ellentétben nem sietett a kelet-ukrajnai szeparatisták egyoldalú népszavazási eredményét elismerni, s külügyminisztere most azt adta értésre, hogy Moszkva nem próbálja erővel megzavarni a jövő vasárnapi ukrajnai elnökválasztást. Holott eddig minden jel arra utalt, hogy Putyin éppen azt akarná meghiúsítani, elejét véve egy kijevi konszolidációnak. Mintha a Kreml felfedezte volna, hogy jobban jár egy kijevi partnerrel, akivel lehet – bevonva a nyugatiakat, elsőbben is az oroszok iránt Washingtonnál jóval megértőbb Berlint – egyezkedni Ukrajna jövőjéről.

Lévén itt már mindenki kölcsönösen gyanakvó és csakis a hátsó szándékokat próbálja kitalálni, Moszkva kétségtelenül váratlan mérsékelt megnyilatkozásai persze egyáltalán nem állították le az angolszász kezdeményezésű szankciótervek csiszolását – minden eshetőségre. De azért oktalanság lenne a klasszikus anekdotához hasonlóan kezelni Putyin – pálfordulásnak talán még nem mondható – „megszelídülését”: amikor Talleyrand meghalt, Fouché azt mondta, vajon ezzel mit próbál elérni? Inkább a jóhiszemű kétellyel érdemes arra gondolni, hogy Putyin maga is belátta az erőpolitika hiábavalóságát, s bölcsebbnek, Moszkva hosszú távú érdekeit inkább biztosítónak véli azt a nagy alkut, amelyet az ukrajnai válság kezdete óta sokan sürgetnek, élükön Kissingerrel. Ennek lényege, hogy sem a Nyugat, sem az oroszok nem terelhetik befolyásuk alá Ukrajnát, a NATO és az EU nem teheti taggá, s a Kreml sem tagosíthatja vissza az újorosz birodalomba.

Ha Putyin azért váltott hangnemet, mert felismerte volna a főleg (vele rendszeresen egyeztető) Merkel kerekasztal-tervében rejlő előnyöket és a húr túlfeszítésének kockázatait, s többet vél egyezkedéssel elérni, mint katonai fenyegetéssel, maszkos „önkéntesek” mozgatásával, a szeparatisták pilátusi kezelésével, s tényleg leinti az ukrajnai elnökválasztást módszeresen megzavarni igyekvőket (Donyeckben és környékén ennek egyelőre éppen az ellenkezőjét látjuk), akkor valóban „lelohasztható” a válság, miként a genfi külügyminiszteri találkozón megállapodtak.

Abban ugyanis minden elemző egyetért, hogy háborút valójában senki sem akar. Igaz, éppen száz esztendeje úgy masíroztak bele a korabeli nagyhatalmak az I. világháborúba, hogy azt senki sem óhajtotta, sőt elképzelni sem tudta (az uralkodók ráadásul egymás unokatestvérei voltak). S az a legkevésbé sem lett a tévedések vígjátéka, ahogyan egy ukrajnai konfliktus sem lenne. Komédiába legfeljebb az illik, hogy eközben a budapesti kormányfő – mintha le volna maradva azzal a brosúrával – olyan követeléseket támasztott, amelyeket még az eddig mellette kitartó közép-európai partnere is aggódva kommentált, mert nehéz megkülönböztetni azokat az Ukrajnát szétcincálni akarók elképzeléseitől.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!