Orosz kollégája megnyugtatta a magyar külügyminisztert: Moszkva „megérti, hogy Magyarország NATO- és EU-tagként teljesíti szövetségesi kötelezettségeit”.
Igazán szép tőle, mi viszont éppen emiatt nyugtalankodhatunk. Ízlelgessük csak ezt a Rejtő-hőst, Tuskó Hopkinst idéző mondatot: vállon veregetett, majd felemelt és leporolt. A történelmi mondással ellentétben, Moszkva ezúttal hisz a budapesti könnyeknek. Ezért sem tulajdonít túlzott jelentőséget annak, amivel pedig az Orbán-kormányzat immár lépten-nyomon hangoztatja szövetségesi lojalitását: a Kremlben értik és így megértik, hogy erre az oroszokkal mind nagyobb üzleteket kötő (és ekként közép-európai befolyásukat növelő) Budapest rákényszerül. De tudják, amit tudnak, s netán egyenesen a magyar kormányférfiaktól. Hogy nem kell túl komolyan venni az obligát hűségnyilatkozatokat. Ellentétben a Moszkvával aláírt megállapodásokkal. Mert jól mondta valamikor az MGM filmgyár triójából a G, vagyis Goldwyn: a szóbeli egyezség nem éri meg a papír árát.
Ha Putyin szerint ők úgy tekintenek hazánkra, mint „Oroszország egyik legfontosabb politikai és kereskedelmi-gazdasági partnerére”, akkor ez bizony nyílt megkérdőjelezése a magyarok fennen hangoztatott szövetségesi lojalitásának, hiszen a szövetség most éppen kemény politikai harcban áll az orosz vezetővel. Orbán úgy véli, ennek az élét is képes leleményes szavakkal tompítani, a „mi csakis magyar érdeket képviselünk” szólammal a fokozódó szövetségesi gyanakvást eloszlatni, ám az – egyre inkább új hidegháborús – frontvonal mindkét oldalán való vitézkedésünk aligha áll érdekünkben. Nyugati partnereinket immár nyíltan aggasztja kacérkodásunk a túloldallal, s hogy a magyar vendég távozásakor a Kremlben mit mondanak rólunk, azt éppenséggel abból a „gazdag történelemből” is ismerhetjük, amelyre Putyin úgy utalt, mintha konfliktusmentes, az egyenjogú és kölcsönösen előnyös kapcsolatok tárháza volna. Az orosz elnök a „nagyszabású beruházási projektek közös megvalósításáról” beszélt, mintha nem éppen ezek fokozták volna szövetségeseink gyanakvását: nemcsak hazánkat kötik egyre szorosabban – a kis országokat, stílszerűen, történelmi tradícióval vazallusként kezelő – Moszkvához, hanem hovatovább térségünket is. Növelve közös ráutaltságunkat az orosz energiaszállításokra, aminek csökkentése megfogalmazott NATO-érdek.
Nem csoda hát, ha nyugati partnereink mind inkább kétségbe vonják azt a – újkeletűen annyira hangsúlyozott – lojalitásunkat. Miként az sem meglepő, ha a nyugati szövetségi rendszer főhatalma (és a többi tagállam atomgarantálója), Amerika sem leplezi elégedetlenségét azzal, ami már korántsem pávatánc, hanem kitáncolás. S percig se higgyük, hogy Putyinék irántunk való tüntető kedvessége csak Orbán szép szemének szól, de még csak nem is csupán az üzleteknek: már nem is trójai falónak használnak minket, hanem faltörő kosnak. Miért lepődünk meg (és szidja kormánypárti médiánk az ötvenes évek stílusában az amerikaiakat), ha ezt Washingtonban is felismerik?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
