Babarczy Eszter: Töredelmes megvallása egy tévedés történetének

Miért nem a választások előtt voltam „okos”? – kérdezik tőlem. A rövid válasz az, hogy a negyedik alkotmánymódosítással Orbán felszámolta a jogállamot Magyarországon, és az én politikai fogalmaim szerint önkényuralmat vezetett be. Ezen a ponton a civilizált demokráciák mérsékelt nyelve érvényét veszti. De míg demokrácia van, nem lehet diktatúrát kiáltani: hiteltelen, káros és csak a baloldal kudarcainak önigazolásául szolgál, ahelyett, hogy arra ösztönözne, hogy jobb megoldásokkal, civilizáltabb retorikával, megnyerőbb programmal álljanak elő.

Magyarországon a politikai gyűlölet kultúrája rendkívül erős. Nem tanultuk még meg, hogy egy adott kormányzat politikája a legritkább esetben tesz mindenkit boldoggá, de ha hűvös fejjel nézzük, a számunkra mélységesen ellenszenves politikai ideológiának is lehetnek hosszabb távon pozitív következményei (erre az európai baloldal számára Thatcher és Reagan kormányzása szolgált példaképpen). A politika persze másutt is indulatokat vált ki, a politika sok országban színház, akciófilm, amelyben a saját hősünknek drukkolunk. De – az Egyesült Államok sajátos kivételével – minél civilizáltabb egy ország, annál kevésbé fogadják el a szavazók a színházi aspektust. Orbán Viktor minden magyar politikusnál tehetségesebben rendezte ezt az operettet már 2002-ben is, de megbukott vele, annak dacára, hogy egyébként az 1998 és 2002 közti kormányzás viszonylag konszolidáltnak, ha sikeresnek nem is nevezhető (sikeres kormányzásra Magyarországon kevés példa akad).

Azt gondoltam tehát, hogy Orbán – már csak a kényszerű körülmények hatására is – bizonyos racionális lépéseket kénytelen lesz megtenni, s ezek egy részéhez kétharmados többség szükségeltetik. Néhány közgazdász ismerősöm a Gyurcsány-kormány bénázása és a 2008-as népszavazás után egyenesen a demokrácia teljes felfüggesztését tartotta szükségesnek. Az európai válság utóbb szolgáltatott is erre példákat. De Orbán nem Mario Monti.

A jelen pillanatban, egy évvel a választások előtt, a kormány egyetlen olyan alrendszerhez nyúlt hozzá, ahol a kétharmadára szükség volt (az önkormányzati rendszerhez), és a végeredményt még itt sem látjuk. Ellenben nagy buzgalommal használta a kétharmadát arra, hogy „a múltat végképp eltörölje” és kiiktassa azokat, akik teljhatalmát veszélyeztethetik – a médiától a Költségvetési Tanácson és a bírósági karon át az Alkotmánybíróságig.

Nem volt ez előre látható? Dehogynem. Orbán mindig az erős, egy kézben összpontosuló vezetésben hitt, e felől nekem sem voltak illúzióim. Egy fejlődésében megakadt országban, ahol népszerűtlen intézkedéseket kell hozni, gyakran erős vezetőre, vagy az ellentétes oldalon álló politikai erők fegyelmezett kompromisszumkészségére van szükség. Ez utóbbi nem jellemző a magyar pártokra: még a nagyjából egy oldalon állók (sőt az egy párton belül politizálók) sem képesek fegyelmezetten viselkedni, és a versenyzés helyett az együttműködést választani. Kompromisszumra már csak azért sincs lehetőség, mert nincs tartalmi program, amelyben kompromisszumra törekedhetnének: csak személyes és hatalmi ambíciók vannak, amelyek a baloldalon végtelenül irracionális és öndestruktív formát öltenek.

Orbán profi. Az ő ambíciója nem öndestruktív és nem is irracionális. Ágál a népszínmű főszerepében a saját közönségének – gondoltam én –, de nem hisz a népszínmű cselekményében. A kötcsei beszédben még arról szónokolt, hogy a Fidesz kormányon elvárja a maximális lojalitást és akár a személyes ambíciók visszaszorítását is a klientúra részéről, amikor kénytelen lesz érdeksérelmet okozni: „a kezemet figyeljék”. Aki olvasta a kötcsei beszédet, tudja, hogy Orbán a „centrális erőtér” kialakítása és ennek keretében minden más párt kiszorítása (és persze a liberális értelmiség ledarálása) mellett egy gazdasági értelemben konzervatív programot hirdetett: a magyar kisvállalkozások és a magyar gazdaság megerősítését, az inaktív népesség kárára. Hasonlót ahhoz, amit Gyurcsány tervezett volna, ha valóban megtervezte volna, amit tervezett.

Egy ilyen program végrehajtása, bár személy szerint nekem igen kellemetlen lesz, hasznos lesz az országnak, gondoltam én. Ami pedig a többi párt kiszorítását illeti: az a többi párton múlik. Amíg be nem tiltják őket, és vannak választások, addig demokrácia van. A legfontosabb, gondoltam – és cselekedtem ennek megfelelően –, a média védelme és a civil kontroll erősítése, egyébként a pártok dolgozzanak meg a szavazatokért. Nem gyűlölködéssel, hanem érdemi programmal, amely világos célcsoportokat szólít meg. Ha Orbán belebukik a világmegváltásba – gondoltam optimistán –, a választók majd jól leváltják. Ha megváltja a világot (vagy legalább fellendíti Magyarországot), akkor merőben partikuláris panasz, hogy az ízlésemnek (az ízlésünknek) nem felel meg a stílusa.

Kormányon azonban Orbán hirtelen rájött, hogy a maximális centralizáció sem védi meg a népszerűtlenségtől (tehát a potenciális választási vereségtől). És ekkor a nemzeti nagyopera, a szívbemarkoló „mi vagyunk a világ eltiportjai” lamentáció, a heroikus „de nagyok voltunk és nagyok leszünk” ária, amely a közönség tapsát mindig kiváltja, felülírt mindent. A főszereplőnek ebben a színműben tökéletesnek kell lennie. Heroikusnak, harcosnak, a végsőkig kitartó Dobó Istvánnak, mert erre van kereslet, és talán mert Orbán már nem tudja másképp elképzelni magát.

És akkor meglépi az utolsó lépést. Hogy mentse az imázsát – mert a mostani alkotmánymódosításban szereplő intézkedések elmeszelése valójában csak az imázsát sérti, az Alkotmányozóét, a Sosem Hátráló Hősét –, megszünteti a jogállamot. Egy olyan alkotmány, amelybe politikai megrendelésre bármikor bármit beleír a kétharmados többség, pusztán imázsmentési célból, nem alkotmány. Mostantól Magyarországon bármi megtörténhet. Ennek az embernek a kezében a kétharmad gyilkos fegyver. És azok az egyébként (valaha) civilizált konzervatív politikusok, akik asszisztálnak ehhez, mert félnek, vagy mert így kényelmesebb, azok az Orbánnal együttműködő konzervatívok, akikkel mindig szükségesnek tartottam a gyűlölködésmentes párbeszédet az ország érdekében, nem számítanak többé. Nincsenek. Nem pusztán erkölcsi, de politikai hullák.

A civilizált Magyarországba fektetett reményért nem akarok bocsánatot kérni, mert azzal már az olvasót sértegetném.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!