Mi tagadás, mérsékelt lelkesedéssel figyeltem a kassai gettó egykori parancsnoka vagy alparancsnoka, Csatáry László körüli hercehurcát. Miért kell egy kilencvenhét éves aggastyánt piszkálni, majd elintézi ő az ő dolgát az ő jóistenével úgyis nemsokára. Húsz éve itt él háborítatlanul. Miért pont most kellett elővenni?
Aztán, amikor a magyar nácik – akik viszont pontosan tudják, miről és kiről van szó – proskribálták, vagyis zaklatásra, bántalmazásra, ölésre jelölték ki az agg gyilkos rendőr felelősségre vonását követelő maroknyi magyart, elbizonytalanodtam.
De még ekkor is arra hajlottam: pernek, jognak, paragrafusnak itt már dolga nincsen; el kell mesélni a történetet, meg kell nevezni az urat nyomatékosan, és hagyni békén.
És ekkor eszembe jutott: nyilván meg van ő nevezve már. Nem is csalatkoztam.
Levettem a polcról Braham professzor hatalmas monográfiáját, amely az összes a korabeli magyar államhoz tartozó település zsidóságának sorsáról referál. Kikerestem a harmadik kötetből a nevet, és felütöttem az első könyvet a megadott, tehát a 104. oldalon. A következőkről értesültem itt: Csatáry László másodmagával volt a kassai gettó parancsnoka, amelyet 1944 áprilisának végére állítottak föl a helyi téglagyár területén. Ide zsúfolták be az egész vármegye zsidóságát és lezsidózottságát, az elmegyógyintézeti ápoltakkal és a lelencházi csecsemőkkel egyetemben. A gettó és a város hatóságai a hivatalosan, a Nyírő-féle törvényhozás által „előirányzott” kegyetlenkedéseket messze túlteljesítették. Nemcsak a rablás, a verés, a kínzás volt mindennapos, de a gyilkolás is. Egy tizenhét évesen agyonlőtt lány holttestét napokra közszemlére tették elrettentés gyanánt.
Az első szerelvények Kassáról május 15-én indultak el Auschwitz felé, az utolsó június elején gördült ki. Ekkor a magyar egyházfők asztalán bizonyosan, de alighanem Horthyén is már ott feküdt az auschwitzi jegyzőkönyv egy-egy példánya.
Akkor is minden tudható volt, mint ahogy ma is. Minden tudható volt már évek óta Csatáryról és a kassai gettóról és a többiről. Csak éppen ez a tudás nem került be a kollektív nemzeti emlékezetbe. Ez sem került be. És erről nem a szélsőjobb tehet.
Elgondolkodom kicsinyt. Vajon a ma kilencvenhét éves öregúrnak eszébe-eszébe jutott-e néha annak a gyereklánynak a kiterített teste, akinél éppen nyolcvan évvel élt többet?
És mégsem, hiába, mégsem tudom kívánni ezt a pert.
Ha Magyarország olyan ország lenne, amilyenben én élni szeretnék, akkor most az MTI és csatolt részeinek vezére azonnal megbízna egy vagy több tehetséges, fiatal filmrendezőt, hogy két hét alatt készítsenek el egy filmet erről az egészről: Kassáról, gettóról, kamaszlánykáról, Csatáryról. Van anyag hozzá bőven, és van hozzá tehetség, érzék, érzés is, tudom. És ezt a filmet aztán egyidőben és fő műsoridőben bemutatnák nem csupán a közszolgálati csatornák, a Duna, de bizony a kereskedelmi televíziók is. És Csatáry Lászlónak az lenne büntetése, hogy ezt a filmet végig kell néznie. És ezt a nézést ugyanezen rendezők fölvennék és leadnák. És aztán kész.
És nem lenne per, és nem lenne semmi se. Laci bácsi mehetne isten hírével haza, az ágyba, párnák közé.
De Magyarország nem olyan ország.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
