Bóklászó ember vagyok. Kószáló. Jövő-menő. Nem valami cél felé megyek, célom a menés maga. Elég régóta tudom ezt magamról, de azzal csak nemrégiben szembesültem, hogy nem vagyok egyedül e beosztásban, sőt valóságos típus vagyok, species, amelynek jellemző vonásai tudományos egzaktsággal vannak rögzítve régóta már.
Abban a szerzők megegyeznek, hogy a kószáló ember tipikusan nagyvárosi figura, aki céltalan – látszólag céltalan – lődörgései során megismeri, kiismeri és belakja a várost, amely valóságos tájjá, természetté válik számára, és amelyben szakadatlanul gyönyörködik is. A flâneur. Na tessék. Eddig azt hittem, hogy egy közönséges kocsmatöltelék vagyok. Erre most kiderül, hogy egy valóságos flâneur. Micsoda különbség!
Ugyanakkor – olvasom tovább – a kószáló számára az utca válik a szobává, otthonná, amely a céltalanul bolyongót körülveszi, elrejti, óvja. A kószáló az utcára nem kimegy, hanem bemegy. Nagy igazság ez, bizony, tapasztalásból tudom.
A csatangoló nem befelé figyel, hanem kifelé. Nem magába merül, hanem figyel kifelé, nézi a házakat, embereket és eközben föltárul előtte a múlt; a házaké, utcáké, embereké.
A kószáló nem tévesztendő össze az utazóval, pláne nem a vándorral. A vándor az csak megy, mint a hülye, se lát, se hall, mindegy neki, hol van és hova jut, neki csak a menés a fontos. Az utazó a nagy dolgokra figyel, képtárakra, katedrálisokra, parlamentekre; a kószáló az apró dolgokat veszi szemügyre, a részleteket: a kóbor macskát, az ácsorgó öregasszonyt, a túlcsordult szemeteskukát, lógó rongyot, aszfaltrepedést, ódon kilincset.
Az utazó általában tervet készít, és aszerint halad. A kószáló soha. Ha pedig mégis, kitűzött céljától akkor is könnyen eltéríthető. Szokták is rám mondogatni megvetőn: sodródom. Pedig nem. Csak flâneur vagyok. Öntudatos, büszke flâneur.
A flâneur keleti típus. Mert – ezt már a magam tapasztalatai nyomán állítom – a kószálás tipikusan keleti jelenség. Aki járt már arab országban, pontosan tudja ezt. A hollandok nem kószálnak. Ők vagy mennek, vagy otthon vannak.
Ahogy tervet sem szeret készíteni, a kószáló nem szeret randevúzni sem. Találkozni azt igen, azt nagyon is szeret, összefutni. A véletlen találkozás izgalma élteti. Ha mégis rákényszerül valami pontos időre, helyre, megbeszélt találkozásra, akkor egészen biztosan elkésik. Ha egyáltalában odaér. Mert lehet, hogy oda se talál. A kószáló nem ér rá pontosnak lenni. Ő nem ér rá odaérni.
A flâneur magányos jelenség. Komolyan, elmélyülten semmit tenni csak egyedül lehet. Maximum párban. De ahhoz igazi, kipróbált, bejáratott sétatárs kell. Ilyen pedig ritkán adatik. Akivel fél szavakból is elsétáljuk egymást. De inkább szavak nélkül.
A flâneur semmit sem tanul, mégis sokat tud. Ráragadnak a dolgok. Belé szívódnak, ivódnak. Pontosan tudja, mi fontos, mi nem. Tudja, mi foglalkoztatja az embereket. Pontosan érzékeli, érzi a közhangulatot, tévedhetetlenül jósolja meg mindenféle, -fajta választás eredményét.
Flâneur van író, van tanár, van melós, van paraszt, van akadémikus, mindenféle emberből van flâneur. Csak politikus flâneur nincsen. A politikus sose kószál. Se ilyen oldali, se olyan. A politikus nem ér rá kószálni. Ő vagy forradalmat csinál, vagy megújul, vagy vadászik. A politikus sose ül ki teraszra, sose könyököl rá pultra, sose áll meg sarkon dumálni.
Lakik itt, Újlipótvárosban egy politikus, becsületére legyen mondva a Fehér Háztól gyalog tette meg a kilométeres utat hazáig naponta. Ahányszor elhaladt a Pozsonyi úti terasz mellett, odaszóltunk neki: „Gyere, ülj le öt percre közénk, barátunk!” Mindig azt mondta: „Sietek, majd holnap”. Öt év alatt egyszer sem ült le. Ma már nyugdíjas, pártja sincsen. Ha mindennap leült volna, másként csinált volna egyet s mást talán. És akkor lenne pártja. És akkor nem lenne kétharmad.
Néha nagy dolgok múlnak némi céltalan lődörgésen.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
