Eddig a „László” vezetéknévről egy gimnáziumi osztálytársam jutott eszembe. Kedd óta komoly energiákat kell tennem abba, e vezetéknév említése után megálljam, hogy ne a „nemzeti radikális”, jobbikos YouTube-tévé operatőrére, László Petrára gondoljak, hanem továbbra is egykori padtársamra. Előbbi, mint valami videojáték joystickkal irányított bábuja, hol jobbra rúgott bele egy menekülőbe, hol balra kínálta meg a fiával futó apát, hol kezével vert oda a reménytelenségből kitörő reménytelenségbe tartónak. László Petra a radikális jobboldal sztahavonistája, aki ideológiai rúgásai közepette sem tette le a kamerát. Az időközben gyanúsítottá lett operatőr csütörtök este levelet juttatott el a Magyar Nemzet Online-hoz, amely szerint megbánta, de azzal magyarázza tettét, hogy pánikba esett, úgy érezte, megtámadták. Egy sor biztos igaz a leveléből: „és akkor elpattant bennem valami”.
Ilyen helyzetek esetén váltanak át értelmiségiek többes szám első személyre, és fogalmaznak úgy, minthogy „ilyenek lettünk”, „ezzé lett Magyarország”, „szégyelljük magunkat” stb. Magam a felelősség kapcsán kellően nyitott vagyok, de jelen esetben, amikor a közösség elleni izgatás digitális gyakorlatától egészen a szolidáris honfitársunkat segítségnyújtás okán gránáttal fenyegető hazafiig terjed a többségi indulat, egyre kevésbé érzem „komfortosan” magamat és kívánok osztozni e gyűlöletcunami kollektív felelősségében.
Természetesen nem érdemes kiporciózni, hogy kire mekkora felelősség jut, ilyen nincs is. De olyan sincs, hogy nekem mindig többes szám első személyben kell gondolkodnom akkor, amikor saját fülemmel hallom, hogy egy honfitársam egy mondatban használja Göring, a golyószóró, a „meg lehet ezt oldani” fordulatot és a menekültek kifejezést.
Számos alkalommal jártam „kint” a Keleti pályaudvarnál és a II. János Pál téren, meglepett a kisgyerekek helyzetükhöz képest zavarba ejtő boldogsága, az éjjelre beálló méltóságteljes, elindulásra felkészítő csend. Egy idegen- és egyébként is már minden- és mindenkiellenes társadalomban élő állampolgárként szavak tanácstalan keresésére késztetett az a méltóságteljes tudomásulvétel, ahogyan az érintett családok sokasága nem tudhatja a jövőt, hiszen akiknek tudniuk kellene helyettük, azok még inkább széttárt karokkal állnak a holnap előtt. Egy hajnalon, amikor álmatlanság miatt kisétáltam a II. János Pál térre, ott több száz ember aludt – ahogy minden hajnalon. A fűben összebújva „minden arc egy kórlap” (Háy János). Egy ilyen csend sok mindent megváltoztathat az emberben, akár az életét is. Legalábbis szeretném ezt hinni – majd egyszer.
Biztos vannak ugyanis olyan önkéntesek, akik nem úgy jönnek fel majd az aluljáróból, ahogyan oda lementek, s biztos van olyan újságíró, aki miután 23 kilométert menetelt a mankós férfival az M1-esen, másképpen ír majd cikket. De a másik oldalról, ami a legfájdalmasabb, hogy a magyar társadalom azáltal, hogy ilyen agresszív módon megvonta másoktól a szolidaritást, ugyanezt megtette saját magával is.
Amit titokban tudtunk egymásról, az mind feljött. Az, hogy a baloldali szavazótáborban addig van szolidaritás, amíg Orbán-bábukat lehet szurkálni, de amint bejön egy Idegen, akkor kimutatja a benne rejlő jobboldal(i)t. Tudtuk, hogy mire termel a finkelsteini–habonyi plakátgyár és kormányzati politika, hogy a társadalom rosszabbik énjének stimulálására megy a játék, hogy aztán a többségi (menekültellenes) álláspont megerősödése legyen a „normális”. Tudtuk, hogy az elhaladó buszokból menekültekre ömlő verbális agresszió egyetértésre talál, a Facebook-törzsi kultúrában életeket töltő (átlag)szélsőségesek uralni fogják a digitális teret. S tudtuk azt is, hogy lesznek fáradhatatlan önkéntesek, akik hazafelé azért a hátuk mögé néznek, és tudtuk, hogy Merkel, meg Európa, meg a mindentudó értelmiségeik ésatöbbi.
Csak azt nem tudjuk, hogy ha majd egyszer, valamikor a távoli jövőben, amikor a jelenkori menekültáramlás enyhül, ha majd félszegen a „már majdnem megoldottuk” fordulat is kijön a mindig elegáns európai politikusok száján, ha majd esetleg nem kell feszült és tartós integrációs konfliktusoktól tartani, akkor mi lesz velünk, mi lesz Magyarországgal. Mi lesz az indulattal és túlfeszített lényeglátásokkal letarolt hazánkkal? Ezen a nyáron ugyanis minden szétesett. Minden, amit a politika jó oldalán tartunk számon, elérhetetlen távolságba került. Minden, ami miatt megérte a szabadsághoz (vagy illúziójához) ragaszkodni.
De minden bűn megbocsátható, ha a vétkes ezért esedezik, ha bűntudata van. Utóbbi honfitársaink jelentős részének egyelőre nincs. És így közösen állunk és élünk tovább a bűnben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
