Amikor tegnap este ráborult a sötétség a Nemzeti színpadára a Mephisto utolsó előadásának utolsó jelenete után, nemcsak egy színházra borult sötétség. Fölösleges végigsorolni, pláne indokolva, mi mindenre még, hiszen tudjuk; inkább gyorsan elmondom, mintegy magamat is biztatva, hogy nem volt még olyan, hogy ne jött volna fény a sötétség után. Írhatnék vádiratot, percemberkék ellen, de minek. A nevüket sem fogjuk tudni akkor, amikor erről a nemzetis öt évről, ezekről az előadásokról még mindig beszélni fogunk.
Írhatnék arról a példa nélkül álló színháztörténeti jelenségről, hogy egy igazgatóváltás alkalmával kiradíroznak egy színházat – erről kell is majd írni, és nem csak azért, mert sem színházat, sem múltat nem lehet eltörölni. Írhatnék egy szétvert társulatról, melynek – örömből, kényszerből, voltaképp mindegy – ottrekedt tagjai magukra maradnak az elmúlt évadok emlékeivel, a többiek, a szétszéledtek pedig ugyancsak.
Írhatnék kasszandrai jóslatot arról, ami jön – fölösleges; el fog jönni, majd megírom akkor.
Most a közönségről akarok írni. Azokról, akik fölemelték, visszaigazolták, és most a végén megköszönték és elsiratták ezt a színházat. Róluk kell írni, mert nekik vágta a képükbe a politika, hogy nem számítanak, hogy nekik nem jár a Nemzeti, mert nem ők a méltó közönség.
A vecsési lányról, aki az egyik egyházi egyetemre jár, és háromszor látta a Bánk bán juniort, mert elsőre nem tetszett neki. A balatoni fiúról, akiből színész lett, és aki vágyott nagyon a Nemzeti színpadára, de a nézőtéren legalább otthon érezte magát. A taxisról, aki a Hamletről szóló beszélgetés után fölajánlotta, hogy hazavisz ingyen, ha közben beszélgetünk még az előadásról. Az íróról, aki sok estén ott volt, mert ez (és még néhány másik) volt az ő színháza. A gimis lányokról, akiket félrefordulva engedtek be a jegyszedők, „tudjátok, a karzat lépcsőjére menjetek” – és versengve sorolták, mit hányszor láttak. Az ünnepelt színészről egy másik színházból, aki először kiabálta be az Egyszer élünk… utolsó előadása utáni pillanatnyi csöndbe, hogy „köszönöm”. A nyugdíjas magyartanárról, akinek – mert bottal járt – már megnyomták a lift hívógombját a pénztárban dolgozó lányok-fiúk, hiszen ismerték, minden előadást látott; legföljebb azt nem tudták róla, hogy magyartanár, azt én tudom, mert az én magyartanárom volt. A biciklis futárról, aki ott állt hajnalban a fagyban az Andrássy úti jegyirodánál, mert jegyet akart az Angyalok…-ra. A gerincsebészről. A könyvelőről. A szomszédos irodaház recepciós kislányáról. És a többiekről, akik mind közönség.
Nekik mondom el, hogy nemcsak tanúi, hanem részesei, szereplői is az elmúlt öt évnek. Hogy rájuk is gondolt, sőt elsősorban rájuk gondolt a színház akkor, amikor kitalálta, mit is kellene bemutatni; mi az, ami foglalkoztatja őket, miben élnek, miben élünk, miben vagyunk együtt. Nekik akarta megmutatni, hogy a porosnak hitt klasszikusok éppen úgy az ő gondjaikról, érzéseikről szólnak, mint a tegnap írott drámaszövegek.
Velük beszélgetett. Kérdezett – és a közönségnek segített kérdéseket megfogalmazni. Problémákat mutatott – és megérteni segített. Nem adott válaszokat, nem írt elő megoldást – nem végezte el a gondolkodó, felnőtt közönség munkáját.
A sajátját végezte el. Fölépített egy pompás társulatot – kaptunk sok-sok szép alakítást. Odahívott tehetséges rendezőket, akiknek volt mondandójuk, dilemmájuk és kételyeik – mi meg, a közönség továbbgondoltuk mindet, vitatkoztunk vagy egyetértettünk, gazdagodtunk. A művészek beszélgettek velünk, elmesélték, amit a közönség nem lát, mert ránk is tartozik, hogyan élnek és dolgoznak. És bevittek minket ennek a szerencsétlen épületnek korábban elzárt tereibe: hadd lássuk, színházat bárhol lehet csinálni.
Együtt voltunk.
És ha egy másik oldalról nézem – mert másik oldal mindig van –, akkor ezt tényleg nem tűrhette ez a dölyfös, mérsékelt képességű, frusztrált, a közönségről és a közösségről alattvalóként gondolkodó politika. Nem tűrhette, mert nem tűrheti az önálló gondolkodást, a kritikai szellemet, a visszakérdezést, a szellemi és művészi szabadságot, a színházat és a közönségét. Nem tűrhette a Nemzetit.
Sokadszor mondom és írom: egy Shakespeare-drámában élünk. Ami a Nemzetit – és mindazt, amiben élünk – illeti, a negyedik felvonás táján tartunk. Ajánlom: lapozzuk már föl a Macbeth vagy a III. Richárd ötödik felvonását: az jön most.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!