Ovidiu bácsi tizenkét évig volt a szomszédunk a Szentegyház utcai házban.

Az emeleten laktunk, az ő ajtaja éppen a miénkkel szemben volt. Ovidiu bácsi valami hivatalban dolgozott, a városházán vagy valamelyik minisztériumban, már nem emlékszem. Minden reggel hétkor indult a munkahelyére, hajszálpontosan hétkor, sohasem engedélyezett magának egyetlen perc késést sem. Kövér testén csak úgy feszült fekete öltönye, egyik kezében esernyő, másikban aktatáska – télen még felöltőt és kalapot is viselt.

Mi is ekkor indultunk az iskolába testvéreimmel.
„Jó reggelt, Ovidiu bácsi” – kiáltottuk, ahogy lefutottunk a lépcsőn.
Ő maga elé engedett minket, szelíden elmosolyodott, és annyit felelt: „Jó reggelt, gyerekek!”

Ovidiu bácsi százötven kilójával olyan elegánsan tudott haladni az utcán, mintha valami báró vagy gróf lett volna: ha sütött, ha esett, ha fújt, ha havazott, ő határozottan lépdelt előre, nem pillantgatott se jobbra, se balra, nem integetett se előre, se hátra, csak ment céltudatosan előre. Olyan volt, mint egy büszke hajó, ami dacol széllelviharral, és csak szeli a habokat feszülő vitorlákkal.

Néha szégyellem magamat azért, hogy bár a szomszéd Ovidiu bácsi minden vonására tisztán emlékszem, a saját szüleim arcát ma már alig tudom felidézni. Ovidiu bácsi bal szeme alatt egy jókora szemölcs éktelenkedett – vagyis hát a szemölccsel kapcsolatban általában ezt a szót szokták használni, de Ovidiu bácsi esetében ez nem jó szó, sőt talán a legrosszabb szó, mert az ő arcán ez a szemölcs nem éktelenkedett, hanem valósággal ragyogott, uralkodott, sőt pompázott. Nem lehetett nem a szemölcsére nézni, és ez a szemölcs komolyságot, rangot kölcsönzött arcának. Két szeme mogyoróbarna, meleg pillantású. Fekete szemöldöke összenőtt. Szája vastag, ívelt, érzéki. Feje kerek, fülei hegyesek, sötétbarna haja gondosan balról jobbra olajozva. Pofazacskói rózsaszínűek, orra szinte fejedelmi, szemei alatt táskák. Egész lényét körbelengte az olcsó arcszesz illata és a megmagyarázhatatlan titokzatosság.

Amikor játszottunk, gyakran Ovidiu bácsisat játszottunk: Ovidiu bácsi angol kém, Ovidiu bácsi kalózkapitány, Ovidiu bácsi Drakula gróf… Nem tudtunk betelni vele.

A legkülönösebb azonban az volt Ovidiu bácsiban, hogy bár minden reggel csupán egyszer ment el hazulról, de esténként háromszor jött haza. Ezt sokáig nem hitték el az osztálytársaim, azt mondták, ez csoda, csodák pedig nem léteznek. Mondtam, jöjjenek el hozzánk, és a levélrésen át lessük meg együtt Ovidiu bácsi hármas hazajövetelét.

Akik eljöttek, azok láthatták, amit én a testvéreimmel szinte minden este láttam: Ovidiu bácsi először fél hat felé érkezett haza, irattáskájából kilógott egy zsúrkenyér vége és egy borospalack nyaka. Ha kinyitottuk az ajtót, és köszöntünk neki, ránk mosolygott, és megkérdezte, mi a helyzet az iskolában.

Aztán kinyitotta kulcsával az ajtót, bement a lakásába, majd becsukta maga mögött az ajtót. Első dolga volt, hogy feltegyen egy operakorongot. Üvöltött a lakásból esténként a Don Giovanni meg a Traviata. Aztán Ovidiu bácsi – anélkül természetesen, hogy közben elhagyta volna lakását – újra hazajött, ezúttal kb. negyed hétkor. Irattáskájából most is kilógott egy zsúrkenyér vége és egy borospalack nyaka. Ha kinyitottuk az ajtót, és köszöntünk neki, megint ránk mosolygott (mintha reggel óta nem látott volna minket), és újra megkérdezte, mi a helyzet az iskolában (mintha kb. 45 perccel ezelőtt nem kérdezte volna meg). Aztán kinyitotta kulcsával az ajtót, bement a lakásba, becsukta maga mögött az ajtót, és első dolga az volt, hogy feltegyen egy újabb operakorongot. Harmadjára háromnegyed hétkor jött haza Ovidiu bácsi, a forgatókönyv tökéletesen megegyezett az előző két hazatérésével.

Az az igazság, hogy Ovidiu bácsi miatt mi is különlegesnek éreztük magunkat. Nemcsak mi, de még apám és anyám is. Mi voltunk a híres „háromszor hazaérkező Ovidiu bácsi” szomszédai, és ezzel mindenkinek el is dicsekedtünk.

Ovidiu bácsi halálának napjára is jól emlékszem. Hivatalos ember csöngetett be hozzánk délután, és azt kérdezte, mi vagyunk-e Ovidiu bácsi szomszédai.

Mondtuk, hogy igen, mi. Kiderült, hogy Ovidiu bácsinak nincsenek rokonai, így mi, a szomszédai vagyunk a „legközelebbi hozzátartozói”. A hivatalos ember közölte velünk, hogy Ovidiu bácsi rosszul lett a hivatalban és a mentőben meghalt. Őszinte részvétem, mondta, majd távozott. Szomorúak voltunk.

Egész este a levélrésnél álltam, szokás szerint a folyosót lestem.

Anyám hét óra után a konyhából kikiabált:
„Na?”

„Ovidiu bácsi ma tényleg csak kétszer jött haza” – mondtam könnyes szemmel, és éreztem, az élet elkezdődött.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!