Május 9-én rendre megünnepeljük az Európai Uniót. 1950-ben ezen a napon írt alá az akkori francia külügyminiszter, Robert Schuman egy nyilatkozatot, amely a hat ország közötti Szén- és Acélközösség (nem hivatalos nevén Montánunió) létrehozását kezdeményezte.

Sok-sok víz lefolyt a Szajnán, a Rajnán, a Majnán és egyéb európai folyókon, amíg a mostani francia gazdasági miniszter, Emmanuel Macron elmondta a maga vízióját az Európai Unió további fejlődéséről, három héttel ezelőtt. A keleti tagországok körében nem aratott osztatlan sikert, mivel a beszéd lényegében arról szólt, hogy a nagyobb országoknak kellene újragondolniuk az integráció jövőjét, és lényegében a mai eurózóna bázisán megújítani az uniót.

Macron nem először áll elő változást, cselekvést sürgető programmal. Egy évvel ezelőtt német kollégájával, Sigmar Gabriellel közösen tett közzé egy tervezetet az eurózóna gazdasági kormányzásának megerősítéséről. Bár ez döntően a beruházásokat és reformokat ösztönző gazdasági programról szólt, sokan a kétsebességes EU melletti kiáltványként értelmezték.

Macron a maga áprilisi beszédét a bruges-i Európa-kollégiumban (College of Europe) mondta el, ami szimbolikus jelentőséggel bír. Bruges-ben, Flandria „ékszerdobozában” tanulnak azok a válogatott fiatalok, akik életpályájukat az európai integráció mezején képzelik el, és ehhez a legmélyebb és legfrissebb ismereteket szerzik be. Ennek része, hogy politikusok olykor ellátogatnak a Kollégiumba, főleg akkor, ha valami nagyon fontosat akarnak mondani.

Bruges legnevezetesebb szópárbaja az 1980-as évek végén zajlott, és mindmáig nagy jelentőséggel bír. Margaret Thatcher brit miniszterelnök 1988 szeptemberében látogatott el a Kollégiumba, ahol egyértelművé tette: ellenzi az integráció öncélú mélyítését, újabb és újabb hatáskörök centralizálását, és különösképpen a szociális dimenziót. Viszont jelezte nyitottságát a kelet-közép-európai országok befogadására. Egy évvel később, 1989 októberében Jacques Delors, a Bizottság karizmatikus elnöke beszélt Brugesben. Elmagyarázta, hogy a mélyítés szükségszerű, és a Gazdasági és Monetáris Unió (az egységes valuta programja) mindenképpen meg fog valósulni, és összehangolható lesz a szubszidiaritás elvével. Delors és Thatcher vitája végül is olyképpen rendeződött, hogy az EU a delors-i koncepció alapján létrejött, de az Egyesült Királyság felmentést kapott sok minden alól.

Lényegében ennek a modellnek a fenntarthatósága dől el júniusban, az EU-tagságról rendezett brit népszavazás keretében. David Cameron – egyébként hazárd – kísérlete arról szól, hogy újabb garanciák segítségével tartja fenn a kényes egyensúlyt. Az újabb garanciák viszont azt jelentik, hogy a de facto kétsebességes EU immár de jure is kétsebességes lesz.

Mivel egyértelmű, hogy Nagy-Britannia – ha tagja is marad az EU-nak – a további mélyítésben semmiképp sem vesz részt, a kétsebességes koncepció kidolgozása és propagálása fontos lett mindenkinek, aki a briteket továbbra is a közösségben szeretné látni. Példaként említhető az olasz gazdasági és politikai elit, amelynek létfontosságú az euró reformja (közös költségvetési eszközökkel való megerősítése), de amely számára mégiscsak a legrosszabb forgatókönyv az, ha egy brit kilépés esetén Németország marad az egyetlen meghatározó hatalom a porondon.

Ha a népszavazás okozta görcsök elmúlnak, újraindulhat az eurózóna rendbetétele. A felbomlás elkerülése érdekében persze nemcsak új eszközökön, technikai megoldásokon kellene dolgozni, hanem mindenekelőtt egy új, egyesítő narratíván is. E pillanatban ez is hiányzik. A közös valuta rossz teljesítménye folyamatosan erodálja a kormányzati szereplők politikai tőkéjét, nemzeti és közösségi szinten egyaránt. Pedig erre a politikai tőkére szükség lenne az euró fenntarthatóságát lehetővé tevő átalakításhoz. A kis lépések taktikája, amely az elmúlt négy évet jellemezte, a felbomlás felé való sodródás megállításához kevés.

Ezt a kifejletet nem feltétlenül valamiféle sokkszerű pénzügyi összeomlás, hanem inkább a politikai elégedetlenség okozhatja majd, amely akár Franciaországban, akár Olaszországban a nemzeti valuta helyreállítását szorgalmazó populista erőt segíthet hatalomra.

Az eurót tehát meg kell reformálni. Ebben igaza van mind Macronnak, mind pedig Pier Carlo Padoan olasz pénzügyminiszternek.

Ez az eurózónán most még kívül található országok, így Magyarország érdeke is. Ha ez a reform gyorsabb lesz, mint amennyi idő alatt Magyarország a csatlakozási feltételeket teljesíteni tudja, akkor az euró bevezetésétől nálunk is inkább pozitívumok remélhetők, és érdemes azt felvenni a gazdaságpolitika középtávú céljai közé. Ha pedig nem lesz megerősítő reform, akkor 5-6 év múlva már nem is nagyon lesz mihez csatlakoznunk.

 

ANDOR LÁSZLÓ
A szerző az Európai Unió volt magyar biztosa

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!