Ezt a Klinghammer-kompatibilis kockás inget sokáig kellett keresnem a szekrényben. Tiszta szerencse, hogy még rám jön, mert mióta a volt államtitkár a gazdáinak való megfelelés buzgalmában remek érzékkel teremtette meg a tanárlázadás jelképét és a pedagógusokkal való szolidaritás szimbólumát, lassan már minden kockás inget viselőre úgy nézek, mint egyszeri fideszes a Nagy-Magyarország matricás autóra. Mifelénk ilyen a közösségi élmény. Kár is lenne kimaradni belőle, mert egyre biztatóbb, hogy a tanárok tiltakozásából még a végén valami lesz. Na de addig mi lesz?
Addig napról napra lesz világosabb, hogy a pedagógusoknak semmiféle tárgyalnivalója nincs a kormánnyal. Most már nincs. Azért nincs, mert az érintettek hat éven át tartó beletörődése mellett az oktatáspolitika mára, mint puzzle-darabka, illeszkedik bele az egészbe, a totálisra formált rendszerbe, a NER-be. Attól függetlenül, tőle különválasztva nem értelmezhető. Az oktatás a kormány, de különösképp a kormányfő számára nem valamiféle rész- vagy szakpolitika, hanem a rezsim fennmaradását és túlélését biztosító (egyik) építő elem. Nem hibák vagy szakmai tévedések formálták ilyenné, hanem a tudatos politikai szándék, leginkább egyetlen ember hatalmi akarata. Ebben a rendszerben az oktatás legfontosabb szereplője, a gyerek sem mint ama bizonyos magyar jövő záloga, hanem csak mint leendő választó jelenik meg. Ezért aztán az oktatás, pont, mint a rendszer maga, meg már nem javítható, át már nem alakítható. Csak leváltható, kidobható, letakarítható, hogy aztán valami más, valami új legyen építhető helyette.
A tanárok 25 pontja sem a részekről, hanem az egészről, a rendszerről magáról szól. Maga lenne a kudarc, a követelések és az azokat támogató tömegek akaratának meghazudtolása, ha egyes pontokról születne ilyen-olyan alku. Az egész elfogadása viszont, ha önmagában meg nem is törné, de biztosan megrepesztené a rendszer alapjait, amit viszont a rendszer építői és haszonélvezői nem tudnak, nem is fognak elfogadni.
Ezek után nincs is különösebb értelme vitázni azon, mi köze a politikának a tanárok lázadásához. A sok nagyszerű pedagógus kiállása, a nap nap után megnyilvánuló bátorság és elszántság, az a politika maga. Máskor, máshol ez nem feltétlenül az ő dolguk lenne. De most nekik van esélyük arra, hogy a politikát kivigyék azon keretük közül, ahová az Orbán-kormány beszorította. A rezsim számára ugyanis jelentős részt az teremti meg a leválthatatlanság látszatát, hogy privilegizálta és monopolizálta a politizálást és ő határozta meg annak eszköztárát is. A kormány látványos zavarodottságát most az okozza, hogy az internetadó egy-ügyű és arctalan tömege után most arccal, névvel vállalt, nyilvánvaló tényekkel aládúcolt érveket hangoztató emberek lepték el a politika terepét, úgy, hogy nem használják annak itthon létező és a Fidesz által tökélyre fejlesztett eszköztárát. Ezért akarják őket állandóan behurcibálni a ketrecbe, ahol a ketrecharcos technikáikkal gyűrhetnék le őket. De ők helyesen teszik, ha arra nem mennek. Mindez indokolhatja a távolságtartást a követeléseiket felvállaló ellenzéki pártoktól is. Mert nem a tanároknak van dolguk az ellenzéki pártokkal, hanem az ellenzéki pártoknak van dolguk a tanárokkal. Ez ügyben pedig annak végiggondolása lenne indokolt, hogy miként tud a demokratikus ellenzék is kilépni arról a terepről, ahová őket az Orbán-rezsim beszorította. Amíg nekik, az ellenzéknek is megvan az előre kijelölt helyük ebben a rendszerben, addig érdemben hozzátenni sem tudnak, és részesülni sincs nagy esélyük az erőből, amit a tanárfelkelés néhány hét alatt létrehozott.
A kérdés tehát az maradt: hogyan tovább, tanárok? Adja magát folytatásnak a sztrájk, aligha elkerülhető lépés, alkalmas arra, hogy még egyértelműbben megmutatkozzon a most megszerzett erő. De az iskolákban sztrájkot kezdeni könnyebb, mint befejezni, és miközben a fentebb fejtegetett okokból egy sztrájk sem vinne közelebb a deklarált célokhoz, a szlovák példa mutatja, hogy megbonthatja a tanárok felé most megmutatkozó széles körű szolidaritást. Márpedig a legfontosabb ennek a támogatásnak és együttműködésnek a továbbépítése lenne. Ennek letéteményese pedig nem más, mint a szülő.
Ezernyi jele mutatkozik már most a szülők támogatásának, de tartok tőle, hogy ez elsősorban fővárosi, legfeljebb városi jelenség még. Ezért a szakszervezeteknek és a tanárlázadás hangadóinak nem (csak) szakmai kerekasztalokat, hanem elsősorban és mindenekelőtt szülői értekezleteket lenne érdemes szervezniük az ország minél több iskolájában. Érdekes kísérlet, a polgári engedetlenség új formája lenne, ha a tanárok a szülőktől kérnének felhatalmazást arra, hogy megkerüljék a rájuk erőltetett szabályokat, és csinálják azt, amit sokan közülük amúgy is tesznek: tanítsanak úgy és abból, ahogy és amit a legjobbnak tartanak. Lennénk sokan, akik ezt a felhatalmazást örömmel megadnánk nekik a gyerekeink érdekében. A tanárlázadás céljaihoz az visz közelebb, hogy a gyerekek iránti felelősségben a pedagógusok csak a szülőkkel osztoznak, a kormánnyal nem.
Így lehet arról az ingről a kocka elvetve.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
