Szeptember van, esős őszi délelőtt Magyarország fővárosában, amikor érkezik a hír, Budapest elnyerte a 2024-es olimpia rendezési jogát. Langyos szél kíséri ki a borús felhőket az égről udvariasan, és kisüt a nap.
A magyar ember az égre tekint, megöleli a mellette állót, arcára csókot lehel, és boldogan siet tovább a munkába. A város utcáin tömött sorokban, rendezetten, nem tolakodva és csendesen sorakoznak a kukákhoz a kutyaszarok. A kórházakból pirospozsgás arccal özönlenek ki az utcára az emberek, míg a hátsó kijáraton megszégyenülve távoznak és hagyják el az országot a rákos sejtek, mint annak idején az orosz tankok. A pénztárcák megtelnek ropogós húszezresekkel, egyes férfiak arról panaszkodnak, hogy már nyomja a töküket, a hentespultok olcsó bélszíntől roskadoznak, az iskolai menzákon pedig úgy ugrálnak a forró olajba a kipotyolt, lisztbe, tojásba mártott sertésbordák, mint a frissen érettségizett diákok nyári szünet idején a mogyoródi Aquaworld hullámmedencéjébe. A gyermekek arcán csak úgy lángol az egészség és a tudásszomj. A magyar anyák, míg férjeik a munkahelyükön a fizetésemelésüket ünneplik, varázsütésre teherbe esnek, a férjek boldogan sietnek haza, hogy megcsókolgassák őket, és együtt csodálják ámulva a napfényben úszó teraszos, kertkapcsolatos lakást, ahol csodák csodájára – vagyis immáron a lehető legtermészetesebb módon – percről percre szaporodnak a négyzetméterek, mint a nyulak. A villamos kéjesen siklik el a nagykörúton, utasterében ölelkezve danol egy jegyellenőr és egy hajléktalan, aki nem sokkal korábban talált a zsebében egy frissen kiállított lakcímkártyát és egy lakáskulcsot – ledűlött, ledűlött a szénaboglya teteje, gólya madár sejhaj, fészket rakott belőle. Zeng az ének, szól a nóta, dagadnak az izmok, az ép testekben tündököl, ragyog a lélek.
Az ország területe óráról órára növekszik, a híradások szerint még naplemente előtt eléri a Földközi- és a Fekete-tengert, így csak azok a magyarok váltanak vonat-, busz- vagy repülőjegyet, hogy minél előbb, de lehetőleg azonnal hazatelepüljenek, akiknek a lakhelye kívül esik ezeken a területeken. Nagy az öröm a parlamentben is, ultiznak a büfében az egymást csókolgató vidám képviselők, gyere ide, te édes kicsi ávós, nyalom a zacskódat, olyan csókot kapsz tőlem, hogy azt megírja a Népszava, kiáltja egyikük, és megöleli a mellette ülőt, aki így felel, csókolom azt a horthysta cukifalat pofikádat, éljen az olimpia, igyunk még egy barackpálinkát a drágábbikból.
Vidéken a rendes házak tiszta udvarán, ahol velős csontot szopogatnak a szelíd korcsok, felbőg a jószág és bő tejet ad, eltűnnek a rozsdás kerítések, a helyükön frissen nyírt sövények zöldellenek, a kocsmák, gyárak, üzemek, gazdaságok újranyitnak, a kátyúk megtelnek aszfalttal, villanyvezetékek és csatornák rohannak az elhagyatott házsorok felé, ahol a porták kapujában a nagy csődületben mosó-, turmix- és számítógépek tolakodnak, hogy minél előbb bejuthassanakúj otthonukba. Az Aldi polcairól a mélybe vetik magukat az ihatatlan import sörök, konzervek, energiaitalok, és helyükre díjnyertes magyar minőségi termékek kerülnek, az ellopott biciklik hazagurulnak jogos tulajdonosukhoz, mosolygós Providentügynökök járják a házakat virágcsokorral kezükben, hogy beszámoljanak az ügyfeleknek a hiteltartozások megszüntetéséről, az emberek szájában újra harminckét egészséges fog fehérlik, nincs magyar máj, mely zsugorodna, sem magyar ér, mely meszesedne, és ha ezen a napon csak egy szóval kellene jellemezni ennek a népnek a hangulatát, az nem lehet más, mint az optimizmus. A boldogság, a jólét és az elégedettség, mint a kiskatonák a frontról, hazatértek végre, ma este a nagymama főztjét eszik, barátokkal iszogatnak, meleg ágyban alszanak.
Azzal a hírrel, hogy mindeközben pár milliárdos öngyilkosságot követ el, a szakértők szerint egyelőre nem érdemes elbizonytalanítani a közvéleményt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!