Azt beszélik, egy közepes belvárosi lakás árából Hondurasban házat lehet venni. Nem mondom, hogy palotát, de a mesékben a terasz pompás, és mint egy szeretetotthon megverselt ablakából, látszik a tenger. Út ugyan nincsen, pontosabban aszfaltcsík nem vezet a garázsig, ez még az álmodozásból is kiderül, de legalább tudjuk, mire számíthatunk. Fűteni nem kell, soha! A legyek viszont egész évben csípősek és nagyok. Végtére – ezt meg így tartja a városi „mindentudás egyeteme” – az se baj, ez legalább ismerős: a legyek, ahogy jönnek, hajtod, és jönnek megint.
Arról nem szól a fáma, hogy miből lehet ott élni. Spanyolul vagy angolul kell gondolkodni, beszélni, élni, ez biztos, és ha már arról van szó, hogy menekülsz, magad és a világ elől, a haza romlása vagy a gomolygó világháború elől, akkor csak annyi biztos, hogy este, amikor kiszakad belőled, csak a feleséged érti, ha akarja, hogy a „Semmi ágán ül szívem / Kis teste hangtalan vacog”.
De ha csak a baj nagy, a háború még odébb, akkor lehetne egy dél-portugáliai verzió is. A Lehel piacon úgy hallottam, ott jobb a közbiztonság, és nagyjából megél az ember két-három napi mosogatásból. Már, ha itthon kiadja a lakását. Szóval, pénze legyen előbb lakásra, mert anélkül Algarve narancsmezőin sem érik a gyümölcs.
Elképzelem, hogy feladom. Vesszen a Grund, épüljön csak ház a helyére, „Pesten van sok ház, mind volt grund, lett ház”, ez a kortárs filozófia, ezt mondja Janó, a Grund őre, és mivel szinte csak Janók jönnek szembe, hát végiggondolom, hogy bedöntök mindent. Munkát, hitet, úgynevezett életművet. És megrettenve a saját hazámtól, meg attól, ahogy az én szeretett nemzetem a világ mostani viharában kócolja loboncát, bedobom a törölközőt.
Csak három éjjel kell mosogatni, a kollégák kedvesek, mindenkinek van diplomája, egy román testneveléstanár, egy lengyel általános nyelvész és egy szlovák életművész osztozik velem a háromfázisú mosogató hétvégi forgalmán. Be vagyunk jelentve, van szünet, éjfélkor tapastál, még egy pohár portóit is meg lehet inni mellé. A román tanárnak szédületes magyar viccei vannak, félig vagy tán egészen ő is az, ezért meri mondani, a lengyel bölcsész jobban nevet a magyar vicceken, mintha Chomskyt gúnyolnánk, és amikor nem mosogatok, vagyis a hét négy napján, akkor van időm.
Idáig jutok mindig, hogy van idő. Végre lenne, amit itthon soha sincs. Pihenni, kirándulni. Erre jó az idő, ezt mondja a fáma. Mert akik nem itthon tapossák a mocskot, azok – és ilyenkor minden életinformátor kicsit az ég felé néz, amikor ezt mondja – „kirándulnak”.
Elképzelem magam, senior Greszkó élethosszig turista, megyek a csinos portugál tájban heti négy nap, mert kerget a honvágy, az aggódás, hogy mi van itthon, a családdal, anyám, anyósom, nem fiatalok már, a lap, az ÉS, bedőlt?, vagy még olvassák? A haza? Hát eladó megint, árulják, néhány ígéretért, reményért, a képzelt erőszak elől menekülve; vajon lassan vagy kapkodva leszünk megint, újra az oroszok csatlósaként, Európa legalja?
Vajon milyen táj, miféle program, búvárkodás, tenisz, melyik segítene nem gondolkodni? Nem látni, ha lehunyom a szemem, a Pannónia, Thurzó összefutásának zöld szigeteit. Hogy melyik pontja lenne az a világnak, ahová úgy mehetek el, hogy én nem vagyok ott. A nyelvem, a tudatom, a múltam, a családom, a rettegéseim.
Másfelől meg, miért ne mennék? Meddig maradok? Mit csinálok itt? Mi hasznom van? Meddig korzózom a Pannónia-Thurzó zöld szigetében, hallgatva, hogy kiabálnak az óvodások, meddig teszek úgy, mintha nem változott volna semmi. Márai, a napokban láttam a Hallgatni akartamot a Vígben, az Anschluss napjára tette a bomlás kezdetét, amikor Európa és a polgári műveltség örökre eltűnt innen, és a gyűlölet maradt, meg jobboldalinak és/vagy kereszténynek nevezett esztelen és gyilkos populizmus. Mit fogok csinálni azon a napon, amikor átlépünk minden határon? Vagy már átléptük, csak nem vettem észre, futni voltam, próbára iparkodtam vagy értekezletre, hajtottam a hasznot a saját üdvömre? Jobb volt így? Meg tudtam védeni valamit? Értettem, hogy e nyelvnek, hazának becsülete van, de legalábbis volt, amit ezekben a hétköznapokban számító kufárok… de nem is mondom.
Nem lett volna jobb mosogatni? Akkor legalább megtisztult volna néhány tányér. Vagy legyen mégis inkább Honduras. Azt beszélik, ott egy belvárosi lakás áráért házat kapni! Maguk még nem hallották?
GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom
munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!