Grecsó Krisztián: Adventi leltár

Lett időm, csöndem, fájdalmam hozzá, hogy fegyelmezetten levonjam a következtetéseket: hol tartok, mit csinálok, kit szeretek és ki szeret. Közben szépen csöndben csodáltam a fájdalmam hőseit, az orvosokat, a nővéreket, akik, ha a pokol újabb körébe értem, még egy adag csillapítót kötöttek a branülbe. Lassan, cseppenként oldódott a méreg, könnyű lett a testem. Nézegettem ezt a csenevész tehetetlen valamit, te lennék én, mondtam neki, te vagy a testem, és így megcsaltál, elhagytál. És hát persze nem. Nyilván én viselkedtem úgy vele, hogy rám szólt, mit szólt, parancsolt, tessék szeretni, tessék figyelni! Elég a felszínes magamutogatásból, elég, hogy úgy élsz, mint egy hősugárzó. Tessék úgy élni, mint egy szivacs. Befogadni, elfogadni a jó szót, a törődést, a szeretetet, elhinni, hogy önzetlenül jön, tényleg, bízni abban, aki hozzám akar tartozni.

A félálom, a kába ébrenlét, a semmi világa olyan, mint egy élet-mozi. Jön vissza a régi harkályos udvar, Juszti mama, a ház, amit apám épített, barátok, kollégiumi szobák, szeretők, és jön, szépen lassan – hogy mind elmúlt. Egyik sincs már, nem lehet abba a harkályos udvarba visszamenni, nincs az a baromfiól, ahonnan mindig kiszabadult a törökkakas. Nem ülünk már Juszti mamával ki a gangra, ahonnan a gazos, fás, őserdős kertre látunk, és várjuk, hogy múljon a délután. És én néha megfogom a kezét. Tudom, pedig kisgyerek vagyok még, hogy erre mindig emlékezni fogok.

Aztán ott a lebegésben, a vágyban, a reményben, hogy egyszer majd nem fáj, rájövök, hogy nem is kell oda visszamenni. Nem kell sajnálni, hogy nincs. Végre meg kell a veszteségüktől szabadulni, különben nem tudok örülni neki, hogy voltak. Csak fájdalmat okoznak, ha nem tudom őket elengedni. Isten veletek, régi barátok, régi gangok, isten veled, dugós puska, pedálos autó, szervusztok szeretők, idén karácsonykor az az ajándékom nektek, hogy elengedlek titeket. Menjetek! Ti vagytok a gyönyörű, kormos, keserédes, tragikus és fölemelő múlt. És én végre megint szeretni foglak titeket, rátok mosolygok néha, ha előkerül egy rosszul exponált fénykép, egy bérmálkozási emlék, egy régi feszület, mert ez a csoda mind az enyém volt: ebből a csodából vagyok én. És arra kérlek titeket, ha már így beszélünk, hogy ti is engedjetek el engem. Elég volt, nem akarok mindig köztetek élni, belőletek lenni, hadd legyek én a jövő múltja, csodája, a fényes, cukros jelen. Hadd szeressem, ami van, és gyúrjam, birkózzam, formáljam a napokat. Szeressem, aki szeret. Félre ne értsetek. Ez nem a feledés. Nem foglak megtagadni titeket, éppen ellenkezőleg, együtt nevetünk majd a sok sutaságon, megbocsátjuk a botlásokat, a kisiklott sorsokat.

Aztán az is megért bennem, hogy az alázat és a hála az élet két legnagyobb csodája. Soha olyan tiszta nem tud lenni a lélek, mint amikor végre leteper minden dacot, tartást, kivagyiságot és rangot. Nyitott szívvel, hálával elfogadja a segítséget. Amit néhány napja még megalázónak, gyötrelmesnek, szemérmetlennek érzett volna. A test függése a lélek szabadsága. Rögtön látja a szem, amit addig nem látott. A mogorva, kemény nővérben az embert, az illatos, tiszta lepedő üdvét. Látja, mennyi lemondás, becsület, emberi szorgalom tartja egyben ezt a rendszert. Hiába ostoba, korrupt ez az ország, a napok hősei még viszik a vállukon: tanítók, nővérek, könyvtárosok, takarítók működtetik a hazát, és segítik, hogy ember maradhasson, aki szeretne. Akinek még van esélye.

A régi MÁV-, ma Honvéd-ispotályban telt velem az idő. A szegénység és nyomor mára ott is fülig ér. Minden nap tönkremegy vagy tönkretesznek („átszerveznek”) valamit. Az aggódó, kimerülésig dolgozó nővérekből néha kiszalad, hogy ezt kellene megmutatni, erről kellene beszélni. Mosolyogtam rájuk, erről hiába, úgy is jönne egy szóvivő, aki elmondaná, ki teljesít jól. Inkább azt árulnám el, így karácsonykor, hogy visszeres lábbal, hullafáradtan, a műszak vége felé, még egy kört tenni egy betegért – aki néhány nap múlva már biztosan nem lesz ott, mert vagy meghal, vagy gyógyultnak nyilvánítják, és aki nem is fog emlékezni rájuk, de most a fájdalomtól fetreng vagy pelenkát kell rajta cserélni –, nos, ez konkrétan hőstett.

Nézem azóta a rohanós napokat, a háborgó posztokat, kinek milyen bánata, búja van. Nehéz, persze, nehéz behúzni a karmokat, leakasztani a harag kampóit, nem várni, nem lesni, mitől lehetne dühödtebb, lázongóbb az idő. És ha valaki azt kérdezi, mi tétje, eredménye ennek, afelé könnyű a replika: ne papolj. Én nem fogok. De ha sikerül, kedves olvasó, a saját kedvére, próbálja meg átélni a csodákat, amit eldugott magának a sors. A hazaérkezését mondjuk. Megérezni a saját otthon sosem érzett illatát. Betakarózni a régi pléddel, összehajtogatni a párunk kinyúlt pulóverét. Kinézni az életre váró, alvó kopár téli kertre. Hallgatni, ahogy serceg a serpenyőben a tükörtojás. Nézni, ahogy oldódik a kamilla a kancsóban. Aztán hagyni, hogy elaludjon a vállunkon a kedves, érezni a csiklandós leheletét a nyakunkon. Szép az élet, tinéktek nem magyarázom.

Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!