Néhány kilométer, csak át kell menni a határon, lassan mindegy, melyiken, és magyar magyarnak nem feltétlenül farkasa. Vagy legalábbis nem így, ahogy itthon.
Ausztriában korzóztam a napokban, lassú, őszi nap fogadott, a tőkéken már piroslottak a szőlőlevelek, a Rozália hegyei reggel ködben úsztak – és én sajnáltam, hogy haza kell indulnom. Arra gondoltam, amit a szálloda pincére mondott az este. Hogy ő már megszokta a békét. Az ő idegei túl gyöngék Magyarországhoz. Nem bírná az örökös haragot és szorongást a szíve. Az egyik pincér mondta, de mondhatta volna bármelyik: a hotelben minden dolgozó magyar volt. A teljes személyzetben összesen két osztrák. Azok is csak a nappali műszakban. Szinte minden benzinkutas, takarító, szaki hazánk fia. Nem bántják egymást, munka van, élet van, lomha, rendes hétköznapok. Megbecsülik magukat, megbecsülik őket. Mintha nem is innen származnának. Sokat dolgoznak, ezt látszik, keményen. De nem bánják, láthatóan jólesik nekik szabadnak lenni, egy működő rendszer öntudatos, önálló polgárának.
Ahogy kiléptünk, rólam is elmúlt a szorongás. Másképp lehetett beszélni. Lehetett gondolkodni. Nem volt bűn hinni valamiben, de nem volt bűn nem hinni sem. Nem kellett vonulni, állást foglalni, nem kellett minden gesztussal politizálni, nem neveztek mindent nemzetinek, és nem határozta meg az élet minden áldott és áldatlan pillanatát egy vezér gőzös hatalomvágya.
Melósok söröztek a műszak után. A másik asztalnál a szülői munkaközösség tagjai. Faggatóztam, a pincér mindenkit ismert. Azok ott a városi kórus tagjai, mutatta, minden kedd este itt vannak. Könnyű vacsora, néhány korsó félbarna. Dolgoznak, szeretnek, élnek; a kocsmában bugyogott a nevetés.
Eszembe jutott Móricz, aki majdnem száz éve, ’26-ban, felvidéki körutazásra indult, az akkor még csak néhány éve elszakított országrészben. „Szlovenszkóban” meglepetésére nem szomorkodó, gyűlölködő, féltékeny polgárokat, hanem európai gondolkodású, felszabadult, jókedvű magyarokat talált. Megírta. Pekár Gyula, a Petőfi Társaság elnöke ezután sorolta a szerzőt a „tudatos vagy öntudatlan bacillushordozók itthon hemzsegő hadába”. Ismerős retorika. Beneš-propagandista (a név szabadon becserélhető), hazaáruló. Még ismerősebb. Szilágyi Zsófia Móricz-könyvében olvasom egy Milotay nevű publicista korbeli vezércikkét. „Te, kedves Barátom (…) az európaiságot választod. (…) De ha ez így van, miért nem mégy oda, miért nem válsz végleg és egészen európaivá?” Majd’ száz év telt el rajtunk azóta. És mennyivel ment általunk a világ elébb? Mennyivel lettünk okosabbak, fegyelmezettebbek, szorgalmasabbak, tisztességesebbek?
Miért kell a magyarnak elköltöznie, elszakadnia ahhoz, hogy ne felejtsen el adót fizetni, hogy ne gyilkolja egymást, hogy becsületes, öntudatos polgár legyen, hogy felelősséget vállaljon a közösségért, ne hőzögjön, vonulásszon a közösséghez tartozás ürügyén. És a közösség pénzén. A lehazaárulózott, megalázott, kikezdett polgárok, művészek idővel a magyarság díszes panteonjába kerülnek. Akkor már nem hazaárulók. Azt is mondhatnánk némi daccal és megelégedéssel, hogy a kutya sem emlékszik azokra a vármegyei urakra, akik a harmincas évek elején határozatot(!) fogadtak el róla, hogy „Móricz Zsigmond hazaáruló”. És hogy csak egy megszállott és nagyszerű irodalomtörténész kutatta elő ezeket a publicistákat. És hogy sehol sincsenek már.
De ez önámítás. Mert itt vannak. És édesmindegy, hogy most nem Milotay viszi a lobogót; rajta a hibásan írt, érthetetlen mondat. Ugyanúgy az európaiságunk a probléma. Ugyanott tartunk, ahol akkor. Jobb lenne emlékezni. Talán akkor lenne remény. A magyar polgárnak emlékeznie kéne, akkor talán felismerné ugyanazokat a mondatokat. A kor távlatából rálátnia a régi helyzetekre, és akkor talán érzékelné a kortárs politikai színjátékok abszurditását. Szégyellné magát, hogy ugyanott tartunk. Hogy a „nemzeti” szavunkat elhasználók ugyanúgy az értékeinket, erőnket pazarolják.
Olvastam a Heti Válaszban, hogy némelyek megint a Nyugat folyóirat tekintélyére vágynak. Újraindítás, feltámasztás, ködös, reménytelen nosztalgia, az irodalom mint hatalmi eszköz. De megint csak a fránya emlékezés: harmincegyben a jobboldali, konzervatív sajtó támadása után valamennyi hivatalos előfizető(!) és temérdek magánember mondta le a „hazaáruló írást” közlő lapot. Nyolcszáz előfizető maradt. Ha az új Nyugat értené, Európában a helyünk, és meg merné írni, mit jelent a tevékeny hazaszeretet, ma sem lennénk többen.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
