Már beértünk a böjtbe, mire én eljutottam bálba. De ezzel is eggyel több volt a zenés-táncos rendezvény az évi szokásosnál. Nem mondhatnám, hogy lelkes vagy szorgos társasági ember lennék, se premierek, se kiállításmegnyitók, de még csak fogadások se, nemhogy a parkett. Valahogy így jön ki a lépés, vagyis inkább az élet, és persze lehet, hogy csak ámítom magam, hogy én szeretnék ilyen helyeken ott lenni, és valójában nem, de ez igazából már mindegy is.
A lényeg, hogy idén a rokonság nem hagyott nyugtot, egészen pontosan az én unokatestvérem, aki érzékeny, finomlelkű és temperamentumos nő, és ha mindez nem elég, még gyógyszerész is. A gyógyszerészek meg ismerik a halált, emiatt vasból van a szívük, az én kuzinom pedig falun szolgál, ahol szomorúszemű, kendős nénik halk szavából és görbe hátából kell kiolvasni, mi lehet a baj. Aki ismeri a test bajait, az érti a lélek mechanikáját is, ha én pap lennék, és falura kerülnék, első dolgom lenne megkeresni a gyógyszerészt, felajánlanám szolgálataimat, majd megkérném, fogadjon kegyeibe, de ez már csak egy másik élet terve lehet, addig is inkább a bálról mesélek, ahová az én vérem elparancsolt.
A falusi bál éppen olyan, mint az operabál, csak a méretek és a kulisszák mások, a mélyben tomboló dühök, vágyak, energiák pontosan ugyanazok. Itt is, ott is akad, aki üvegből issza a bort, vannak ledér nők és tupírozott hajú férfiak, sok nevetés és szomorúság, régi nadrágba passzírozott test, kacagás, és fáradt, ráncos szem. Szóval egy bálról felesleges külön megjegyezni, hogy falusi, én csak azért emlegetem, mert ez a mulatság az én falumban volt, és aki tükörbe szeretne nézni, látni szeretné, mi tett vele az idő, és hogy merre halad az élete, annak olyan bálba kell elmennie, ahol az úri közönség régről ismeri. A gyerekkori barátok, egykori kollégák közé, ahol ott a kőműves, aki még apánkkal építette a házat, és már se a ház nincs meg, se apánk nem él már, de ő még megölel, és persze ott a régi tanító nénink, aki már majd’ nyolcvan, de még mindig csinos, fitt és emlékszik rá, hogy bajunk volt a b és d betűkkel, pedig negyvenkét gyereket tanított meg, csak abban az évben, írni és olvasni.
És persze ott vannak buja gyerekkorunk tanúi, komák és régi ellenségek, akikből időközben szintén komák lettek. A bál sokkal jobb terep, mint egy osztálytalálkozó, mert nincs számadás, nem kell mérlegre tenni végzettséget, házat, leltározni, válások és gyerekek számát, éppen ellenkezőleg, be kell fizetni a vámot, hogy legyen pörkölt, jó szó és muzsika. A lélek pedig ilyen vámokat akar, akkor tudja jól érezni magát.
Micsoda őszinte vallomások, kitárulkozások, beismerések terepe a terített asztal! A parkettről visszakozó, megizzadt táncos, ahogy a pálinkáspoharat a szájához emeli, és aztán beismeri, hogy ő vette az első hülye konzolt, vagy mit a gyereknek, mert azt akarta, hogy ne a kutyatápgyárban dolgozzon, hanem galléros ember legyen belőle, hogy tudjon nyelvet, értse a világot, amit ő már nem egészen, de arról nem volt szó, ő azzal nem számolt, hogy ezzel oda a gyerek, hogy a monitor és ő egy külön valóság lesznek, és ha belefeszül sem tudja elmozdítani onnét.
Megint iszunk, közben arra gondolok, miért nincs több ilyen pillanat, amikor hálás vagyok érte, hogy élek, miért nem tanultam meg még jobban örülni a perceknek, ahogy morzsolódnak, közben a régi barát már a mi gyerekkorunkról mesél, hogy emlékszem-e még, hogy hívtuk a mi birodalmunkat, a „grundot”, a lődomb környékét, amit a Petőfi utcai srácok egyszerűen elvettek tőlünk, „hát nem voltunk egy Pál utcai fiúk”, nevetek, és közben jár az agyam, de szégyen és gyalázat, egyszerűen nem jut eszembe, hogy neveztük azt a kaszálót, tavat és rétet, amit akkor a sajátunknak, a hazánknak gondoltunk. És amit gyáván feladtunk, csata nélkül, mert fontosabbak voltak már a lányok, ráadásul a Petőfi utcai srácoknak olyan fegyvereik voltak, hogy attól berezeltünk. Továbbra sem jut eszembe a birodalom neve, ami olyan, mintha a negyvenéves Leszik a kerületi bálon, miközben Richterrel beszélget, nem emlékezne rá, hogy a Pál utcán kívül hová nyílt még kapu.
Közben megint ott vagyunk a jelenben, a papához egy szót sem szóló gyerekekre gondolunk, meg magunkra, a középkorúság kopott vásznát bámuljuk, és nem mondjuk ki, de félünk, hogy ez akkor ennyi lesz és ilyen, ezek a tempók, a lehetőségek, a szerepek. De kivételesen úgy árad a szeretet, hogy nem esik rosszul belenézni ebbe a sors nevű távcsőbe, és remegni kicsit, nem esik rosszul megalázkodni, mert ha ennyi, hát ennyi, és ez az ennyi is felfoghatatlanul nagy kegy, és eközben a régi barát, mintha csak mellékesen tenné, elárulja, mi volt a régi birtok gyönyörű neve.
GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!