Nekem senki sem szólt, hogy vannak. Hogy élnek ott magyarok. Békében vagy nem békében, félve vagy boldogan, hogy több száz kilométerre tőlünk, ha már egy borzasztó napja zötyögünk az öreg Ikarusszal a Viharsarokból, akkor egyszerre csak énekelve beszélő magyarokra találunk.
Nekem mindig csak a múltról beszélt az apám, hogy az a miénk volt, Vajdaság, Erdély, Felvidék, és könnyes szemmel, őszintén meghatódva simogatta az atlasz kopott oldalait, a birtoklás volt a fontos meg a hegyek, de azt sem ő, sem más (az iskolában vagy a plébánián) nem mondta, hogy most is vannak ott magyarok, akikhez mi tartozunk, akik tartoznak hozzánk, hogy nem csak a múlt van ott, a mi hűlt helyünk, a régi szép időnk, a valaha volt nagyságunk, hanem hogy jelen is van ott és jövő, és szerb, román, szász, cigány és zsidó szomszédok, emberek, akik alatt, bár mi szeretnénk így képzelni, nem mozdult el a falu.
Illetve ez így nem pontos. Mert amikor ’89 karácsonyán rémülten nézték a szüleim a tévét, megkérdeztem, hogy miért kell egy másik ország forradalma miatt ennyire aggódni. Borzasztó képekre emlékszem, meg egy fiatal hódmezővásárhelyi sofőrre, aki odaveszett, és valahogy általa mi is érintettek lettünk, és akkor apám utána Sütőt olvasott, Szentesről szerezte, és úgy mutogatta nekem, mintha az érintésétől megváltozna valami, de bármilyen szép címe volt, és úgy szerettem volna én is valakinek „könnyű álmot” ígérni, még gyerek voltam hozzá, néhány oldal után letettem.
Kilencven májusa volt, alig fél évvel a forradalom után, gimnazista voltam, komoly első éves, tavaszodott, a tanév vége közeledett, és azóta is életem egyik nagy kegyének tartom, hogy akkor eljuthattam Csíkmadarasra. Mert soha olyan jó nem volt magyarnak lenni, mint akkor, amikor pedig semmit sem tettem érte, sőt tinédzser voltam, hálátlan, tájékozatlan és naiv, de a végtelen, áradó rokonszenv és odaadás meglágyított. Az öregek, ahogy mi hívtuk a harminc fölötti néptáncosokat, egyfolytában sírtak, a férfiak is, sírtak a mezők előtt meg a táncházban, sírtak a házak mögötti kis pajtánál, meg ahogy a széki szalmakalapos legény kergette le a tehénkét a hegyoldalon, és úgy szidta, mintha dalolna, legalábbis az én fülem úgy hallotta.
Két érzés kavargott bennem, amikor ritkán, este, a dunyha alatt volt időm gondolkodni. Az egyik a szerelemszerű rajongás Erdélyért. A másik meg a szégyen. Hogy nem tudtam róluk. Nem tudtam, hogy ők nem a múlt. Hogy ők élő hagyomány, éppen olyan friss és létező identitás, mint az enyém, és még csak különös sincs benne, mert mindig is sok nép élt ezekben a hazákban egymás mellett, és mindig tudták szeretni, de legalább megtűrni egymást.
Én azt hittem, hogy ott csak mauzóleum van, szűk gatyás székelyek, a táncok, amiket mi jobban tudunk, mint ők. Nem tudtam, hogy bármilyen suta az a legény, bármilyen gyakorlatlan az a mozdulat, az az eredeti hagyomány, az élet felől jön, az élő mozdulat, míg az enyém egy mozgalom unásig gyakorolt, profi húzása. Ami ugyan jó dolog, de a kettő mégsem ugyanaz.
Amikor látom, hogy a Romániában, Szerbiában, Szlovákiában, és a most különösen nehéz sorsú Kárpátalján meg a szórványmagyarok többi, határon túli helyein azt kell, hogy megéljék, hogy ők a többségi magyarok szemében csak a múlt, az egykor volt nagyság, és a valaha volt birtoklás fontosabb, mint ők, hogy ők vannak, dolgoznak, írnak, esztergálnak, szeretnek, és hiába, hogy ezer és ezer kilométerekre tőlünk hazaként gondolnak ránk, itt nem gondolnak rájuk sehogy, akkor úgy szégyellem magam, mint a siheder néptáncos, aki este, bepálinkázva, éteri rajongással olvasta a fali kispolcon talált Kányádi Sándor-kötetet, a rongyos papírra nyomtatott verseket a dunyhás ágyban (olyan hideg volt májusban, meg lehetett fagyni), pedig nem is tudta, hogy a költő él, hogy a modern, kortárs irodalommal találkozott, és hogy ez egy életre meg fogja változtatni, amit szerelemről, hazáról, irodalomról és a reményről gondol.
GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
