Nagyapám mondta mindig, hogy nem jó, ha jó, utána rossz jön.
Nevettem ezen sokat, hogy a rosszban kell benne lenni szegyig, az az igazi, mert legalább tudjuk, mi van. Legalább bekövetkezett, nem kell várni, rettegni, mi lesz. Mitől lesz rossz és hogyan. Majdnem tíz éve, hogy elment, hogy magára hagytuk az intenzíven, vádló volt a szeme, hogy még mi is, egész életében minden és mindenki elárulta, tőlünk nem várta volna. Milyen jó lenne visszamenni, megfogni a kezét, nem hagyni magára, megmondani neki: úgy van, hogy nem jó, ha jó. Erre jöttem rá. És hogy a tűrhető is gyanús, mert abból biztosan valami mélyen gonosz következik errefelé.
De egy évtizeddel ezelőtt még nem értettem a rendszert. Nem tudtam, hogy itt nagyjából negyvenévente újraosztják a lapokat, egyszerűen elveszik, amink van, és odaadják másnak, rokonnak, ismerősnek, aki elég gerinctelen és gyáva. Egyszerűen kiosztják maguk között a másét. Errefelé nem szent a magántulajdon és soha nem is volt az, elkobzások, kitelepítések, lenyúlások sorozata a mi lábszagú életünk, ez az elhazudott kelet-európai mese. A vonatra segített szomszédok, a téeszbe terelt utolsó tehénke; újabban meg az elkobzott nyugdíj, a tabak, a megművelt földek, erdő, jól termő biogazdaság. Látja a magyar, hogy ott a másé, hogy szép a másé. Nézegeti, gusztálja. És akkor elveszi, ellehetetleníti, elzavarja, kiutálja, törvényt hoz rá.
Azt a dialógust kellene lejegyezni, bemagolni, ahogy a főpolgármester és a miniszterelnök szemlézi a belvárost, veszik őket filmre, minden szavukra tanú van, és akkor azt mondja minden élet ura, hogy azt ott szemben, milyen kívánatos. Azt a szép épületet vissza kéne venni, „majd hozunk rá törvényt”. Markolják erős kezükkel a kapaszkodót, testes, elégedett emberek, tudják, mit érnek, tudják, hogy lehet, meg lehet kívánni, ami megkívánható. Semmilyen következménye nem lesz.
A kis ember meg néz, ahogy az apja nézett, amikor államosították, amikor a cseléd nevére íratták, amikor elhordták, kilőtték, kiköltöztették. Csak most más a díszlet, minden glancosabb, fényesebb, furfangosabb. Tisztviselők és hivatalnokok jönnek, ülnek az átvert, kiszolgáltatott polgárral szemben, elmúltnyolcéveznek, válságoznak, és egyszer csak az életen át fizetett életbiztosítás, befektetés, tartalék nem hozzáférhető, a törlesztett hitel visszanőtt, a megművelt föld másé, a munkahely bezárt.
És mivel így volt mindig, tűrjük. Az apánk is tűrte, legalább túl volt rajta. Ha elvették, nem kellett aggódni érte, ha elvették, lehetett siratni, emlegetni, belehalni, hogy nincs. Legalább volt miért inni, a Tiszának menni. Legalább újra lehetett kezdeni, ahogy az apánk apja tette, és neki is sikerült, ő se halt bele, mondja az apánk, pedig belehalt, és miután ezt elmondta, szépen csöndben elment ő is.
Ültem egyik este a miskolci Helynekemben, szép klub, fiatalok verseltek, slammeltek, ahogy ők mondják, mondták bele az igazságokat a mikrofonba, lázadtak, gondolkodtak, pimaszkodtak. Gyönyörű volt, élhető volt, álomszerű volt, mintha körbevágtuk volna magunk körül a világot, egy apró, normális univerzumot, és én, miközben zsűritagként emlegettem a pontszámokkal a táblát, azon gondolkodtam, mikor romlik ez el. Melyik az a pillanat, amikor először reped el a hit, amikor először veszik észre, hogy itt mindent lehet, a hatalom azt csinál, amit akar. És amikor ezt lenyelik, már azt is tudják, hogy ezt ők is el fogják viselni. Mert nem az a különleges, hogy ugyanazok ugyanazt csinálják, hanem, hogy mi is éppen úgy jópofát vágunk hozzá, ahogy az apánk. Ugyanolyan félmosollyal tűrjük. Mikor tanulnak meg lehajtott fejjel odaállni a pellengérre, és hallgatni, mert lehetne rosszabb is? Talán lehetne, talán nem. Mindegy. Olyan jó volt azt képzelni, hogy ezek a srácok más fából vannak faragva, hogy ők lázadnak, tüntetnek, kiabálnak majd, ha elveszik, ami az övék, hogy nem belőlünk vannak, hogy ők nem mi vagyunk.
Emlékszem a pillanatra, amikor elhagytam magam. Amikor az lettem, ami az apám és a nagyapám, amikor először kimondtam utánuk a legfőbb magyar bölcsességet, hogy „jobb a békesség”. Amikor kezet fogtam azzal az emberrel, aki följelentett a megyénél, mint „zsidóbérenc” szerkesztőt. Amikor nem mondtam föl abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy vizsgálják az ügyet, hogy nem kérik ki maguknak az egészet, és hogy az abszurd létezés legmélyén milyen irgalmatlanul sötét van. Lakást szerettem volna, életet, nyugalmat, jövőt. Jobb a békesség, családilag erre jutottunk. Tűrtünk mi is mindent, ahogy tűrni szokás. Nem balhés nép a magyar, nem kell a hőzöngés. Attól kezdve évente kimutatást csináltunk az iskolázatlan, korrupt és ostoba képviselő uraknak, a szerzők hány százaléka származik a vármegyéből. Életet, nyugalmat, jövőt akartunk. Aztán, mire észbe kaptunk, egyik se volt.
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
