A fontosság íze, fémes és mégis édes, aki egyszer megkóstolja, többé nem tud meglenni nélküle. A magyar ember így vagy úgy, de fontos akar lenni.

Akarjuk a saját fontosságunkat kicsiben, hogy jusson parkoló a házban, bejussunk az orvoshoz vizsgálatra, mert errefelé minden, ami másutt alapvető emberi vagy állampolgári jog, csak pénzért és hatalomért jár. Ismerni kell valakit, aki ismeri a fontosságot, vagy magunknak taposni egy lihegős életen át, és akkor néhány betűvel a nevünk előtt vagy egy bélelt borítékkal a zsebünkben talán kevesebbet előszobáztat az ügyintéző, laboros vagy postamester. A fontosság tudata alulról jön, azért ilyen általános és mérgező, mert a gyökerek felől indul, átjár mindent és mindenkit. Ezért nem bírjuk elviselni a társadalmon kívülieket: szerzeteseket, hajléktalanokat, hippiket, akik nem értik és érzik, ki mennyire fontos, kinek mekkora hatalma. Ezért utáljuk őket olyan keményen, gáttalanul, mert a rettegésre épül a rendszer, nem a szeretetre. A furfangos félelem igazgat mindent, a félelem a tekintélytől, a megvonástól, hogy a maradék lehetőségünket is elveszik: nem lesz állásunk, nyugdíjunk, lakásunk, cigarettánk, borunk.

Reménytelenül tekintélyfüggő nép a magyar, ha nincs igája, keres magának, ha nem parancsol a vezér, „hát jobb a békesség” alapon, túlteljesít, öncenzúráz, rádolgozik, áhítja az igát, kell neki az erő, amiben bízhat, amitől fél. A magát nemzetinek nevező politikai oldal néhány éve megértette ezt, ráadásul megérezte a fontosság fémes, mégis édes ízét, igazán nagyban, amilyen nagyban csak lehet ebben a kicsi hazában. És elhozta híveinek, amire vágytak: nemzeti gúnyába öltöztetett félelmet, a régi világ nagyságai nak illúzióját. Ezzel együtt béreseket és ispánokat, beláthatatlanul nagy és magára hagyott zsellértömeget, akiknek csak a magyaros álmokat adta. A haza mi vagyunk, a mi udvarunk a haza udvara, a mi cégünk a haza cége, a mi pénztárcánk a haza bukszája, üzenték. Értette ezt a magyar, ha akarta, de a kohézió ettől még nem volt elég erős. Minden bizonnyal ezért kellett ördöggé feketíteni az ellent, és nem csak azt mondani, aki minket nem szeret, az a hazát nem szereti, hanem azt is, hogy aki a másként gondolkodókkal szóba áll, a hazáját árulja el. Hírtévék, rádiók, napi és hetilapok mondják a magukét, éjjel-nappal, a hazájukat kiárusító, zsidóbérenc vagy egyenesen zsidó baloldali métely veszélyéről már annyit beszéltek, hogy maguk is elhiszik. A tévé előtt ülő, csöndes országban meg egyre több a feszültség, a gyűlölet, a harag, hogy miért hagyják ezt, hogy miért nem tesznek már tényleg valamit, és a tényleg mára őszintén tényleget jelent. Számukra ezek tények, mert a tévé mindig ezt mondja, és honnan sejtenék, hogy a valóság illúzió, a képzelet és a napi érdekek könnyű játéka.

Hogy a démonizálás bejáratott demokráciákban csak egy eljárás, választási trükk, kétséggel elhiszem. Talán még azt is, hogy amikor a magukat nemzetinek nevező hatalmasok elkezdték alkalmazni, nem tudták, milyen szellemet szabadítanak ki a palackból. Hogy ezt tanácsolta a sokat látott, országvilágot járt politikai marketinges. Akinek fogalma sem volt róla, itt mennyi gyűlölet, félelem, fájdalom van a nép szívében.

Mára elszabadult a pokol, nincs mit tenni, gyűlölni valakit természetes dolog, megvetni a származásáért, vagy mert nem akarja hagyni, hogy a magukat és áruházaikat, lobbijaikat, trafikjaikat nemzetinek nevező hatalmasok azt csináljanak, amit akarnak. Jó lenne remélni, ha a nemzet gyönyörű fogalmával kufárkodók tudták volna, hogy apák reményeit törik meg, családok békéje száll el a korommal, akkor talán nem választották volna ez a kirekesztő gondolkodást. Akkor tudnák, milyen fájdalmat okoztak azoknak, akik elhiszik.

Mondjuk annak az apának, aki egy élete hisz a saját identitásában, a magyarságban, dolgozik, akar, felelős és becsületes, és most ez a felelősség csöndben és észrevétlenül a napi érdekek szolgálatába állt. Nem érti a saját lányait, nem érti, hol él, rémületen látja, hogy a lány lázad, mert diák vagy tanár, mert dolgozik, gondolkodik. És nem akar nemzeti trafikosokat, nyerészkedőket, felelős és becsületes, éppen olyan, amilyenné az apja nevelte. Azokban az elvekben hisz, amiket az apja egy élet kitartó munkájával tanított neki. „Nem ilyennek neveltelek benneteket”, mondogatja az egyszeri apa a vasárnapi asztalnál. Meg is tagadná ezeket a lányokat, ha abba bele nem halna. De a saját hitét, az elveket, a becsületet, amit ő nevelt beléjük, már nem látja. Sorsok siklanak ki, pályák mennek így tönkre. Ez a kétségbeejtően kirekesztő gondolkodás éppen azoknak okozza a legtöbb fájdalmat, akik komolyan veszik. A saját híveik lelkébe ülepedik tovább a kétségbeesés. Várják haza, ki tudja honnan, a jó királyt. Várják, várják, mert ha ő látná, mi történik itt, nem engedné. A családok, barátságok megtörnek, vállalkozások tönkremennek, de majd jön a király, álruhában talán. Lassan minden oda lesz. Addig meg várunk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!