Bernd Storck, a magyar labdarúgó-válogatott német szakvezetője csodálkozva említette egy tévéműsorban a minap: „Az emberek itt azt mondják, nincsenek jó futballistáink, túl lassúnak mutatkozunk, taktikailag nem vagyunk elég képzettek, nem tudjuk tartani a lépést a nemzetközi csapatokkal.”
Azon kellene csodálkozni, hogy Herr Storck min csodálkozik, de nem teszem. Mégpedig azért nem, mert az idegen trénernek fogalma sincs arról a három évtizedről, amelyet a legutóbbi magyar vbszereplés óta a hazai labdarúgással kapcsolatban át kellett élni. Hogy legyen fogalmunk a futballtörténeti hiátusról: a kapitány tizenegy éves volt, amikor magyar kupacsapat legutóbb megérte a tavaszt a BEK-ben… (Hetvennégyben még így hívták a BL-t.)
Ám hagyjuk a kontinens első számú klubtornáját, hiszen az utóbbi időben már nevesincs ellenfelek sokasága selejtezte ki a magyar résztvevőket a nemzetközi kupák perifériájáról; a valaha világverő, de évtizedeken át legalábbis az élvonalhoz tartozó válogatott pedig odáig jutott, hogy már csak tizenhárom ország legjobbjaival szemben őrzi veretlenségét. Albánia, Andorra, Azerbajdzsán, Bosznia-Hercegovina, a Feröer-szigetek, Kazahsztán, Liechtenstein, Litvánia, Luxemburg, Macedónia, Örményország, San Marino és Ukrajna nemzeti együttese nem tudta még legyőzni a mi címeres mezeseinket, ám az ukránok valószínűleg csak azért nem, mert mindössze kétszer – s mindkétszer az önállóvá válás idején, 1992-ben – voltak honfitársaink ellenfelei.
Annyi keservet, amennyit a valaha oly dicsőséges magyar futball az utóbbi dekádokban hazánk fiaira zúdított, Storck csak akkor élhet át, ha harminc esztendeig marad nálunk kapitány. Tekintettel arra, hogy a mindmáig utolsó vb-részvétel óta huszonkétszer cserélt szakvezetőt a labdarúgó-szövetség, az esély a három évtizedes regnálásra meglehetősen csekély. S a 2040-es esztendőkben a német edző is nyolcvan körül vagy a fölött lesz már… Jó, a negyvennégy éves Eb-szereplési szünetet sikerült megtörni, de annak lehetősége Storcknak és csapatának az ölébe hullott, hiszen a korábbi évtizedek kapitányai és válogatottjai nem álmodhattak huszonnégy csapatos Európa-bajnokságról. A megjelenés a kontinenstornán tehát mindenekelőtt az UEFA-nak köszönhető, a mostani keret és stáb helyzeti előnye az elődökkel szemben tagadhatatlan.
Ám ez a fór csak a létszámemelésből fakad. A labdarúgás minden más elemében a magyar futball – dekádok óta bizonyítottan – fejlődésképtelen.
A jelenlegi NB I meccsenként 2700 nézőt tud felmutatni, ezen még a német harmadosztályban is mosolyognának. A tempó, a színvonal, az összes kulissza – legújabban az MTK új sporttelepének két bizarr kőfala – nemhogy lehangoló, de egyenesen abszurd.
Ebben a képtelen közegben pozitív attitűdről beszélni hasonlóképpen különös, amilyen irracionális a forinttízmilliárdokkal „megdobott”, ám az irdatlan támogatással együtt – vagy attól még inkább – groteszk magyar labdarúgás.
Németország nyugati feléből könnyű derűlátónak lenni. Tudomásom szerint a Bayern München 1974 óta is megért néhány tavaszt a BEK-ben és a BL-ben, ahogyan más német klubcsapatok is. Negyvenkét évvel ezelőtti elődöntős(!) ellenfelének, az Újpestnek azonban nem akadt magyar követője.
Ennyit az optimista szemléletről.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!