„Én nem élek egy háztartásban sem a miniszterelnökkel, sem senki mással, csak a családommal, és nem is tudom, hogy a közbeszerzésben milyen változások vannak.” Mészáros Lőrinc, Felcsút polgármestere, Orbán Viktor barátja ennél szebben aligha foglalhatta volna össze a nol.hu-nak mindazt, ami igazán megmutatja „a Föld fog sarkából kidőlni, semmik vagyunk, s minden leszünk!” világ velejét. Illetve, dehogyis, bocsánat, a polgármester úr már a betyáros-kurucos Magyarország ikonja, amelyből lassan minden emlék száműzetik, ami internacionalista. Vagy multikulturális. Vagy baloldalista. Vagy demokratikus. Pláne, ha liberális.

Na, ennyire azért ne siessünk előre! Már csak azért se, mert miért is lenne abban hiba, ha a Mészáros Lőrinc nem tudja megmondani, hogy például a dübörgő nemzetgazdaság erejét szimbolizáló felcsúti kisvasút építésénél forgolódtak-e járművei, hiszen tavaly sokkal nagyobb tételt felejtett el beleírni novemberi vagyonnyilatkozatába, nevezetesen azt az apróságot, hogy 2014 májusában 1 milliárd 27 millió forint osztalékot vett fel, amiből ingatlanokat vásárolt, s mert valamiből élnie is kellett. Nem is értem az újságírókat, hogy a pár év alatt milliárdossá váló polgármestert minek szembesítik sikeres és jövedelmező pályázati ügyeivel, legyen az állami föld, sertéstelep vagy útépítés, hiszen Felcsút polgármesterének már bírósági papírja is van arról, hogy vagyonnyilatkozatát sem kell nyilvánossá tennie.

Boross Péter volt miniszterelnök bezzeg nagyon is emlékezik azokra az időkre, amikor Magyarországon elindult az „intellektuális elzüllés”. A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnökének azonban munkaköri kötelessége is emlékezni. És emlékezni, ugye, nem illik az elmúlt öt év dolgaira, hiszen azok akár még a büntetőtörvény szerint is tárgyalhatók volnának, azelmúltnyócévet viszont folyton illik és kell is emlegetni, Boross Péternek azonban sokkal nagyobb történelmi távlatok jutottak. Fel is szólalt kedden a parlamentben, merthogy igaz, hogy az 1945-öt követő években út, vasút és híd épült az országban, de az a szovjet katonai érdekeknek megfelelően történt, a magyar agrárviszonyok viszont akkor romlottak el, és ezt azóta sem lehet helyrehozni. A nemzet lelkiállapotának helyreállításához pedig útmutatóval is szolgál Magyarország egykori, retorikájában is az 1945 előtti évek historizáló hangulatát idéző miniszterelnöke, amikor így fogalmaz: olvasható és megtanulható történelemkönyvekre van szükség, és „akkor talán megközelítjük azt, amit kötelességünkként ír vagy írna elő a sors, ha mi magunk erre a kötelességteljesítésre nagyobb elánnal lennénk készek”. Lehet, éppen az ilyen fényesen, kerecsensólyomként szárnyaló mondatok miatt kapnak erőre azok is, akik szobrot állítanának annak a Hóman Bálintnak, aki aktív résztvevője volt például a magyar antiszemita törvények megalkotásának. Igaz, azok az idők nem részei az intellektuális elzüllésnek – erre ugyanis a nemzet emlékezetének őre egyáltalán nem tért ki parlamenti felszólalásában.

Bezzeg emlékezni fog 2015. december 6-ra az férfi, akit a NAV ellenőrei csaltak csapdába, amikor felbérelték Mikulásnak, majd miután nem adott számlát a mikuláskodásról, lecsaptak rá. Mielőtt az intellektuális züllés tipikus példájának neveznénk az esetet, fontos megjegyezni: a NAV a dolgát végezte. Azt, amit amúgy képviselők, kormánypárti politikusok és rokonaik, barátaik csodás gyarapodásának vizsgálatával is tennie kellene. De ebben az országban a Mikulás is legfeljebb akkor élvezne védettséget, ha a képviselőkhöz hasonló mentelmi joga volna. Azt ugyanis nehéz elképzelni, hogy a manók felfüggesztenék a Mikulás mentelmi jogát, ha ezt kérné mondjuk a magyar ügyészség.

Bezzeg Juhász Péter, az ellenzéki Együtt politikusa nem hagyja, hogy a feledésbe merüljön bármi is missziójából: megmutatja, hogy szerinte mitől működik rosszul a rendszer; hol folyik el a közpénz. Budapest V. kerületének fideszes vezetőivel száll újból jogi csatába, miután a belvárosi testület arról döntött, hogy összeférhetetlen. Vagyis: nem vehet részt a Deák téri ingatlan kapcsán folytatott vitában, mert – közvagyon elkótyavetyélését megakadályozandó – vételi ajánlatot tett egy belvárosi ingatlanra.

És kérdés, hogy a 2018-as választáson emlékeznek-e majd 2015-re azok a közalkalmazottak, akik hónapok óta várnak a pénzükre. A magyar reformok ugyanis olyan jól működnek, hogy az állam nem tud kifizetni időben minden közszférabért. Kormányzati magyarázat szerint ez az informatikai átállás nehézségeiből adódik, és különben is, ha csak a magyar miniszterelnöki logikára építünk – vagyis „Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig” –, akkor simán beleférhetne az is, hogy ha magyar közalkalmazottak két hónapja várnak a bérükre, akkor várjanak négy hónapig, ha pedig négy hónapig várnak, akkor várjanak fél évig. De ez aligha férne bele a nemzeti emlékezetbe, meg ennek, ugye, tényleg intellektuális elzüllés lenne a vége.

Még szerencse, hogy a Munkáspárt bejelentette, offenzívába kezd a Dunántúlon. Azt egyelőre nem tudni, mit jelent ez, munkás-paraszt mentős intervenciósat, netán édesbúsan internacionalistát. De még az is lehet, valakinek meg kellene mondania nekik, hogy ma már nem ők, hanem az emlőiken felnőtt aranyszínű narancsos fiúk fordítják ki a Földet a sarkából. Kicsiben kezdték, a kisgazdaságokkal, de mostanában az állami földeknél tartanak. De ez valahol törvényszerű is: anno még – a dal szerint – semmik voltak. Ideje hát, hogy mindenné váljanak.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!