Több mint másfél évvel ezelőtt ezeken a hasábokon azt állítottam: nincs kultúrharc. Ez a meglehetősen gőgös állítás azt tartalmazta, hogy semmilyen nyoma nem volt látható annak, hogy a magaskultúrával szembe magaskultúrát állítanak. A magyar kultúrpolitikát a kultúra iránti teljes érdektelenség jellemezte. Ezt az érdektelenséget tükrözte az állami mecenatúra minimalizálása és a vezető – persze nem miniszteri – posztra kinevezett személy komolytalansága.
Várható volt, hogy ez nem marad így. A Fidesz a kultúra frontján vitézkedő hívei egyszer csak benyújtják a számlát, önszerveződésbe fognak, kijelölik szimbolikus hőseiket és ellenfeleiket, s megmutatják, hogy mit értenek ők magaskultúrán. A formális lehetőség erre már akkor is megvolt azzal a bízvást önmagában is kultúrbotránynak nevezhető ténnyel, hogy az új – alaptörvénynek nevezett – alkotmány a Magyar Tudományos Akadémiával egyenlő státuszú intézményként kodifikált egy 1992-ben alapított magántársaságot, a Magyar Művészeti Akadémiát.
Miért is volt ez kultúrbotrány? Egyáltalában nem a tagok névsora miatt. A színvonal szempontjából igencsak vegyes lista ez, ahol kiváló emberek is találhatók. A Magyar Művészeti Akadémia 1996-ban alapított aranyérme a Magyar Tudományos Akadémia aranyérmével azonos elnevezése miatt már mutatja az egykori, kicsit komikus versengést és a most beteljesülő ambíciót, de hát megkapták azt olyan jelentős tudósok, mint Erdélyi Zsuzsanna vagy Benkő Samu. S még az én öreg, Istenben boldogult barátom is, Csicsery-Rónay István.
Az ellen sem emelhető kifogás, hogy egy akadémia politikai alapon szerveződjék, s határozottan a jobboldali kultúrát – bármit jelentsen is ez – akarja megszervezni és reprezentálni. A vállalkozás sikere a színvonalon múlik, s az alapító Makovecz Imre neve – gondolt légyen bármilyen rettenetes gondolatokat – fel van vésve a magyar és az egyetemes építészet történetében.
Igaz, a magyar kultúra fő árama legalábbis a reformkor óta baloldali vagy liberális. Ez nem általános törvényszerűség, csak történelmi tény. (A román kultúra óriásai között például nem kevés volt vasgárdista, nagyobb kultúrákban pedig minden világnézetnek megvannak a maga jelesei.) De természetesen lehet próbálkozni konkurens hagyományok ébresztésével. Elkötelezetten pártos és ennek megfelelően kirekesztő intézménynek helye lehet a kultúra hangos vitáiban, megjeleníthet kulturális és politikai szükségleteket, de nem kaphat közfeladatot ellátó köztestületi státuszt. Nem reprezentálhatja a magyar magaskultúra teljességét.
A Magyar Tudományos Akadémia elvileg őrzi világnézeti semlegességét. Tagjai nyilvános, átlátható, bizonyára bírálható, de mégis szigorú tartalmi és formai feltételek mellett kerülnek megválasztásra. Hasonló mondható el az MTA társult tagjáról, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiáról, amelyet a Makovecz-akadémiával egyazon évben, ám nem civil szervezetként alapítottak. Célja nem ideologikus, nem politikai, hanem meritokratikus, kizárólag az érdemre tekintő, történeti hagyománya pedig Széchenyi akadémiájának széptani alosztálya, amelyet 1949-ben szovjet mintára szüntettek meg. Kodály tiltakozott, Illyés kikerült az akadémikusok közül, Arany János pedig nem lehetett volna immár titoknok.
A Makovecz-akadémia előnyben részesítésére a Széchenyi Akadémiával szemben soha nem hangzott el nyilvános indoklás, s a Magyar Tudományos Akadémia az Alaptörvény előkészítésében szerepet vállaló elnöke sem érezte szükségét, hogy védelmébe vegye intézményének társult tagját.
A néhai Makovecz Imre pragmatikusan kommentálta körének alkotmányba iktatását. „Ez a szervezet a rendszerváltás óta létezik, és soha egy rohadt fillér támogatást nem kapott. A legkiválóbb művészek voltak itt összegyűjtve, de senki nem törődött velünk. Ez most szerencsére megváltozik.” Ha csak ennyi történt volna, senki nem emelhetett volna kifogást – mármint az anyagi támogatással szemben. Arról azonban talán ő sem álmodott, hogy az állam kiszervezi a művészet támogatását, s ahogy a tudományokban – az egyetemek egyre csökkenő szerepe mellett – a Magyar Tudományos Akadémia szervezi és finanszírozza a kutatást, úgy fogja most ez az intézmény vállára venni a művészeti mecenatúrát.
A kormány jelentős összeget bocsát a – most már – Fekete György-akadémia(!) rendelkezésére. Megkapja a Vigadó mellé a Műcsarnokot. Befolyását kiterjeszti a művészeti díjakra. Szó esett a Nemzeti Kulturális Alap einstandolásáról is, s hogy ez végül sikerül-e, s az egyik Einstandot egy másik Einstand váltja fel, az olyan átláthatatlan belharc tárgya, amely számunkra közömbös is. Az emberi erőforrások mostanában egyre cinikusabb minisztere autonómiáról papol, s kijelenti, hogy egy nyíltan elfogult, a tagsághoz politikai és világnézeti, magyarságteljesítményi és egyházias feltételeket kapcsoló intézménybe „kell bemennie a művészeknek, a kultúrembereknek, az íróknak, költőknek, színészeknek, filmeseknek, mindenkinek”. Világos beszéd. A támogatásnak politikai ára van.
A kormány, amely továbbra is mély érdektelenséget tanúsít a magyar kultúra ügyeiben, kiszervezi annak támogatását, a Fekete-akadémia pedig lenyúlja.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!