Nincs kultúrharc

Ez régi magyar tradíció, s különös, hogy egy valódi konzervatív velleitásokat, s még inkább őszinte konzervatív meggyőződést oly ritkán mutató politikustól halljuk, mint amilyen Orbán Viktor.

A gondolat egy bukástörténet kontextusában jelenik meg. „Természetesen lehetséges, sőt valószínű, hogy íróként nem mondtak csődöt, de elitként – ahogy az előbb fogalmaztam Bibó István nyomán: mintaadó, az élet élésére mintát adó elitként – bizony, csődöt mondtak.” A nemesen konzervatív bibói gondolat elavult, mert modern társadalomban csak többes számban beszélhetünk kultúrákról, életmintákról és elitekről. Annyiban már keletkezése idején is elavult volt, hogy kizárólag a fölső középosztály elitje lebegett Bibó szeme előtt. Nem vette figyelembe más társadalmi rétegek és osztályok – akkoriban még igencsak meglévő – hagyományos elitjeit (például a szo­ciáldemokrata „munkásarisztokráciát”). De nem Bibó-kritika ennek az eszmefuttatásnak a célja, s Orbán Viktor bibói gondolatmenetéből amúgy is kilóg a paretói lóláb – pontosabban róka- vagy oroszlánláb, ahogyan Vilfredo Pareto (1848-1923), az elitcserék cinikus elméletírója hasonlította ezekhez az állatokhoz a feltörekvő eliteket.

Bizonyos értelemben azonban Orbán Viktornak igaza van. Nem abban, amikor azt állítja, hogy a magas kultúra elitje valamilyen módon kifejezte volna a hatalmi elit értékrendjét, s „a kormányzati leszereplés egyúttal diszkreditálta a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösséget is”. Nem: ez a közösség éppenséggel tüntetőleg különböztette meg magát a politikai elittől. Hanem abban, hogy a szociálliberális kulturális elit – a tiszteletre méltó kivételektől (elsősorban szakértelmiségiektől) eltekintve – egy rövid eufórikus korszak után úgy élt az életformák szabad választásának lehetőségével, hogy csalódottan visszahúzódott a közélettől, és egy magasabb, szabadabb szinten reprodukálta a kései Kádár-korszak magánélet-közélet dicho­tó­miá­ját, ahol az abszolút értékhangsúly az előbbire esett. Ebben egyébként nem sokban különbözött nyugat-európai pályatársaitól. A politika megvetése hallgatást diktált, s ugyanakkor (ez volt a kelet-európai motívum a történetben) az ellenzék hatalomra kerülésétől való rettegés – amelynek jó okai voltak, hiszen ilyen felelőtlen és elvtelen ellenzéket ritkán lehetett látni – kritikátlanná tett a demokrácia játékszabályait nagyjából betartó, s legalább elveit meg nem tagadó (ennyiben nyugatias) szociálliberális adminisztrációval szemben. A rosszérzés, a viszolygás megint csak a hallgatás formáját öltötte. Ezzel azonban ez az elit osztozott a magyar társadalom legnagyobb betegségében, a szolidaritás hiányában. Jó ok van tehát az önbírálatra, s a pozíciók újragondolására. Ebben az a sokk segíthet, amelyet a hatalomra került Fidesz mindennapi illiberális működése okoz. A rettegők azzal szembesülhettek, hogy legrosszabb szorongásaik tartalma hatványozottan válik valóra. De demokratának lenni – tudjuk – mindenekelőtt azt jelenti: nem félni.

Nem hiszek az elitek életmintát adó funkciójában, az elitek politikai konvertálhatóságában (amely Orbán Viktor szeme előtt lebeg), és különösen nem hiszek egyetlen, monolit nemzeti életmintában, valamint ennek kikényszeríthetőségében. A kötcsei beszéd erre vonatkozó kitételeinek pozitív megvalósítására kísérlet sem történt, ha csak néhány papírrongyot, a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatot, valamint az „alkotmány” Nemzeti Hitvallását nem tekintjük annak. Negatív értelemben azonban a beszéd megvilágító. A „csődöt nem mondó” képzőművészeti alkotások, filmek és irodalmi művek – továbbá egyéb művészetek, például a zenei előadó-művészet – alkotói semmilyen megbecsülésre nem számíthatnak. Jó példája ennek, hogy a Berlinből tekintélyes díjat hozó Tarr Béla-film, A torinói ló forgalmazását az állami filmvállalat kicsinyes és átlátszó okokra hivatkozva nem vállalta. Semmi hazaszeretet, nemzeti büszkeség. Az új magyar művészet e remekműve nem tudom, hogy mennyire járul hozzá „a létezés magyar minőségéhez” (valójában persze tudom – egy nem megrendelt és nem elvárt, az optimisztiko-hülyológiai kritériumoknak nem megfelelő értelemben: elementárisan), de azt, hogy a létezés minőségének megértéséhez hozzájárul, abban bizonyos vagyok.

Az elitcsere, elitváltás, amennyiben a magas kultúrára vonatkozik, nem éppen járható út. Bodor Ádám, Esterházy, Nádas, Spiró és Závada nem látszik fölcserélhetőnek, fölválthatónak. Szélesebb értelemben pedig nem tűnik fel, hogy az a jobboldali, konzervatív elit, amely bizalmát az ellenzékbe helyezte, most kritikátlanul seregelne Orbán zászlaja alá. A tekintélyes közgazdászok inkább kétségbeesettnek mutatkoztak, a konzervatív alkotmányjogászok megdöbbentek, s reprezentatívnak látszik Gyurgyák János kijelentése, miszerint „A jobboldali értelmiség ugyanis legalább annyira ki van semmizve, mint a baloldali”. Az önbecsülés fontos motívum, s különösen azok, akik extra Hungariam is jártasak-keltesek, tudják, hogy a szabadelvűség – ellentétben a XIX. század uralkodó eszméivel – ma kevésbé önálló világnézet, mint inkább consensus omnium, a konzervatív is liberális, a szocialista és a mérsékelt zöld is. A liberális minimum mindegyik eszméhez hozzátartozik. Ezt persze kormányunk is tudja, s miközben intra Hungariam a liberális jelző hovatovább az országrontó szinonimájává válik, a világ felé igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy intézkedései beleférnek a liberális ismérvekbe; ha kell, még egy kicsit meg is hamisítja dokumentumait. Megjegyzem, sunyi és egyáltalában nem bátor magyar magatartás ez.
Ahogy más területeken, a kulturális mecenatúra területén is drámai megvonások, úgynevezett befagyasztások jelentkeznek, mintegy a szavazatmaximálási okokból olyannyira elkerülendőnek vélt „megszorítások” helyett. A kettő közötti különbség annyi, hogy a szűkösség következményei nem az államot terhelik, hanem a szcéna vezető aktorainak kell a konkrét következtetéseket levonni – például a Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumainak, a Zeneakadémia rektorának, más egyetemek elöljáróinak, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának és így tovább. A magyar művészfilmgyártás jövőjét, mint közismert, teljességgel elbizonytalanították, a magyar színházi életet – a fideszes önkormányzatok révén már hosszú évek óta – az olcsó szórakoztatás irányába nivellálták, és attól sem riadtak vissza, hogy egy világhírű filozófust, a nemzet egyik büszkeségét, Heller Ágnest, és néhány kollegáját (ezeknek volnék én is egyike) megpróbálják kriminalizálni. Hasonló tendenciák mutatkoznak a képzőművészet területén is, amikor kétségbe vonják és gyanúba keverik a korábbi állami megrendeléseket.

Az eddigi elit megszorításának, semmibe vételének, moralizáló megvádolásának és megrágalmazásának tendenciái világosan megmutatkoznak, de az elitcsere jelei nem láthatók. Ehelyett magának a magas kultúrának a negligálása, gyakorlatilag elsorvasztása mutatkozik. A logikusnak tetsző kísérlet, hogy a nagy múltú, a szocialista-liberális kormányzással szemben is erősen kritikus, és sokaknak irányt mutató irodalmi-politikai hetilappal, az Élet és Irodalommal szemben fölépítsenek egy ellenlapot – ez lett volna a kötcsei beszédet is publikáló, nyolc hónapot megért Nagyítás – a nyilvánosság előtt ismeretlen okokból befulladt. A 2011. évi Kossuth- és Széchenyi-díjak sem igazítanak el abban a tekintetben, hogy ki legyen akkor most az új elit. A kultúrának, illetve az oktatásnak az önálló magyar minisztériumok történetében először nincs saját minisztériuma. Ez persze lehetne pusztán szimbolikus jelentőségű, ám a de facto miniszter (bár még ez sem biztos), a kultúra ügyeiért felelős államtitkár – egyébként jelentős költő – befolyása, mozgástere és anyagi lehetősége szemmel láthatóan végtelenül csekély: színes, kalandor egyéniség, nulla pouvoirral. Sokat utazik, világot lát – egészségére!

Mindez azonban – noha egy országot mindig is minősítenek művészetének, tudományának és filozófiájának csúcsteljesítményei, mint ahogy kulturális mecenatúrája is – valójában csak felhőjáték. Orbánnak talán igaza lesz, a magas kultúra elitje szakít „az önelégültség állapotával”, s rákényszerül arra, hogy hallassa a szavát a közéletben – Orbán ellen. Mert erre nem pusztán saját pozíciójának megrendítése miatt van oka.

Kirajzolódnak ugyanis a szélesebb értelemben vett új kultúra alapvonalai. Az oktatás új rendje a kormány és a kormánypárt szakembereinek fojtott, s minden jel szerint föloldhatatlan vitájában alakul, de az a döntés – a tankötelezettség 18 évről 15-re való leszállítása –, amelyet az ő kizárásukkal hoztak, s amelyet most arcuk verítékével próbálnak igazolni vagy korrigálni, teljes joggal nevezhető Vekerdy Tamás szavaival nemzeti katasztrófának. Az iskola – mint ahogy az egyetem is – ugyanis nemcsak a tanulás és a művelődés, a közismeretek megszerzésének helye, hanem szociális intézmény is, amely elszívja a munkaerő-fölösleget. Keretet ad az életnek. A tizenöt éves korban abbahagyható iskolának – a folytatás, a szakiskolai intézményháttér kiépítettsége nélkül – az eredménye csak az egészen fiatalkori munkanélküliség megjelenése (s mellette – járulékos eredményképpen – a pedagógus munkanélküliség megnövekedése) lehet, amelyet aztán majd a rendpárt kultúrája ellentételez.

A politikai elit – ez elsősorban a demokráciákban elképzelhetetlen hatalmat saját kezébe összpontosító Orbán Viktort jelenti – új kultúrája a politikai kultúra (és az ezzel összefüggő bürokratikus ethosz, és kifinomult jogi kultúra) lebontását jelenti. A kötcsei beszéd ebben a tekintetben sem hagyott kétséget, csak következményeinek radikalizmusa nem tárulhatott még akkor fel. A magyar értelmiségi társadalmat, illetve a közélet iránt érdeklődő embereket valóban súlyosan megosztó értékviták eliminálására a következő, sokat emlegetett gyógyszert találta: „megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli”. Nos, ezeket a terhes, valóban gyakran kicsinyes és megosztó, állandó társadalmi vitákat nevezik mindközönségesen demokráciának. Orbán idézett szavai implikálják az érvelés fölöslegességét, a kisebbség jogainak semmibe vételét, az ellenvélemény letörését, ezek intézményes garanciáinak szisztematikus megsemmisítését. Létrejön a tiszta erőszak kíméletlen, harcias, kemény, katonás kultúrája, amelynek jelszava egyszerű: megtesszük, mert megtehetjük.

Az ideológiailag szinte teljesen kiüresített erőszakkultúra az egyenlőtlenséget kodifikálja, miközben a társadalom legrosszabb ösztöneire, az önzésre és aszolidaritásra épít: a semmit érő nincstelenek, a segélyre, táppénzre, rokkantellátásra szorulók, a „nyuggerek” megvetésére, a cigányok gyűlöletére, s ezek alapján a társadalom megosztására. Vannak az értékesek (akiket kötelességteljesítésük jogosít fel jogokra), és vannak az értéktelenek, akiket le lehet írni, akikkel az erőszak nyelvén kell beszélni. Az állami erőszak-monopólium fellazítása (mint láthattuk Gyöngyöspata esetében), a tulajdon önvédelmének (s – mint szó van róla – esetleg a fegyvervásárlásnak) a liberalizálása konzisztensen illeszkedik a rendpárti hangulathoz, bár tartalmilag minden renddel szöges ellentétben áll.

Mindezek alapján fölvethető a kérdés, hogy valóban kultúrharc van-e ma Magyarországon, mint sokan gondolják. A XIX. századi Kulturkampfban két kultúra állt egymással szemben. Bismarck hihetetlen brutalitással szekularizált – megtörte a katolikus egyház politikai befolyását. Nálunk a brutalitás eszme nélküli, mert az ideologikus hívószavakat is legföljebb annyira lehet komolyan venni, mint a Nemzeti Hitvallás stiláris valőrjeit. Egyedüli tartalma paranoid-patologikus viszonya az átmenet „zavaros” évtizedeihez, azaz a harmadik köztársasághoz. Vele szemben öntudatra ébredésre, a reménytelen közönyből való kilábalásra váró kultúrák állnak. Talán csak abban közösek, hogy meg akarják védeni az egyszer már megszerzett emberi jogokat, amelyek – meglehet – nem annyira „szép, nemes és választékos”, viszont jó, igazságos és szabad életformákat kínálnak az embereknek. 

 

(A szerző filozófus, írása a Bibó Társaság pénteki rendezvényén elmondott beszédének szerkesztett változata.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!