Látványos vonulás veszi kezdetét hét elejétől. Amint azt Lázár János kancelláriaminiszter bejelentette, a nyugdíjasok még karácsony előtt megkapják a miniszterelnök személyes karácsonyi ajándékát, egy 10 ezer forint értékű Széchenyi-kártyát, amivel aztán kedvükre vásárolhatnak maguknak, amit csak akarnak.
A hírek szerint harmincezer kormányhivatalnok viszi majd ki a nyugdíjasok címére az ajándékot, de nem ám egyedül, hanem fegyveres biztonsági őr kíséretében, hiszen végül is pénz kézbesítéséről van szó.
Lapzártakor sajnos nincs még tudomásunk arról, hogy az a biztonsági szolgálat lesz-e a kormányhivatalnokok szerencsés kísérője, amelyik az októberi állami ünnepségeken szórta ki az oda nem valókat a Kossuth térről, a következő napokban mindenesetre csapatostul vonulnak majd a kormányhivatalnokok házról házra, olyan látványt nyújtva, mint mikor késő ősszel a vadludak gyülekeznek Tatán, hogy jobb vidékekre költözzenek.
Hanem több minden teljességgel érthetetlen. A kancelláriaminiszter szerint azért ezt a szállítási módot választották, mert a posta túl sokat, küldeményként 480 forintot kért a kézbesítésért. Azt gondoljuk, hogy az ország versenyzési kultúrája ma már megengedné, hogy tendert írjanak ki a miniszterelnöki küldemények kézbesítésére; értve ezen, példának okáért, hogy nyugdíjas társulások nyerjék el a nekik szóló küldemények házhoz vitelét, nagyságrenddel olcsóbban; a szenteste is sokkal izgalmasabb volna, ha a nagypapa kormányfői ajándékát egy másik nagypapa adhatná át, ha már nem maga a kormányfő adja át személyesen mindenkinek, ahogyan az illene. Ezt nem tréfából írjuk. Képzeljük el azokat a közhivatalnokokat, akik most saját maguknak kézbesítenek, majd izgatottan bontják ki a borítékot, vajon mi lehet benne.
Hanem ennél valamivel fontosabb, hogy mit vár el a nyugdíjas a kormánytól. Súlyos tévedésben él a kancellária, ha azt hiszi, hogy a nyugdíjas a tízezer forintot nézi. Ma már olyan mély, bensőséges, mondhatni kebelbaráti viszony alakult ki miniszterelnök és népe, különösen az öregjei között, hogy önmagában a gesztus a fontos, nem az ajándék értéke, sokan már most megjegyezték a hírről értesülve, hogy ugyan már, nem kellett volna ennyi pénzt ránk áldozni, lett volna annak jobb helye is. Mi magunk is élvezve a nyugdíjas lét örömeit, bizton állíthatjuk, hogy amikor miniszterelnöki levelet találunk postaládánkban, ugyanaz a bizsergés fut végig hátunkon, a gerinc mentén, mintha legalábbis nem 1,6, hanem 1,7 százalékkal emelné fel nyugdíjunkat. Súlyos problémát tán csak az ősi tradíció okozhat, miszerint az ajándékot záros határidőn, lehetőleg egy héten belül illik megköszönni. 2018-ra ráadásul az is előfordulhat, hogy a miniszterelnöki ajándék hatására külön nyugdíjas párt alakul, sőt a választások előtt már vezeti is a közvélemény-kutatásokat.
Szeretnénk, ha a miniszterelnök minél előbb tudomást szerezne a nyugdíjas réteg hálájáról, elvégre az udvariassági gesztuson túl mégiscsak saját országából szakított ki harmincezerszer tízezer forintnyi értékben ajándékot egy inaktív réteg számára.
Ma még tán nem késő megszervezni, hogy midőn a kormányhivatali dolgozó átadja a lépcsőházban a kormányfői ajándékot a nyugdíjasnak, az is adhassa át az ő ajándékát a kormányfőnek, így demonstrálva a kölcsönös szeretetet, ami lám, most már túlnő a nemzeti konzultáció eddigi keretein is.
MEGYESI GUSZTÁV
Szerzőnk az Élet és Irodalom
munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!